III. Melodráma és északi érzelmesség
Kaurismäki tehát a alapvetően a melodrámára építkezik és nagyrészt e műfaj bevált receptje alapján készíti filmjeit, melyek íze viszont épp azért lesz annyira furcsa, mert a régi recepthez felettébb furcsa és sajátos hozzávalókat használ. A végeredmény így egy minden ízében sajátos, humorosan keserédes mű lesz, amely egyszerre figurázza ki és veszi halálosan komolyan a hagyományos melodráma műfaját.
Ha például a műfaji receptet nézzük, akkor az efféle filmek legfontosabb ismérve a vásznon kitörő érzelem, hiszen a hősöket mindig hatalmas szenvedélyek mozgatják. A finn rendező munkáiban 
viszont éppen az érzelmek vannak lefojtva és valahol egészen a figurák mélyén izzanak csak. Kaurismäki hősei ráadásul mintha valami régi burleszk szereplői lennének: nem mosolyognak, nem sírnak és szinte még cselekvésekbe sem bonyolódnak, inkább mint valami bábok szemlélik a világot. Jókedvükben vagy rosszkedvükben ugyanúgy eldőlnek a lepukkant kocsmákban, hogy aztán felpattanjanak, mint valami keljfeljancsi. E hősök az érzelmi tetőpontokon néha ugyan kitörnek (az Árnyak a paradicsomban főhőse egy mozdulattal lesöpri a kocsmaasztalt) – de ez mindig csak egy gyors pillanat, a „rend” azonnal helyreáll (hősünk feláll, fizet és kimegy). A melodramatikus érzelmek viszont mégis jelen vannak, hisz a mélyben kavargó szenvedélyt Kaurismäki mindig valami gejl módon édes slágerbe csomagolva, direkt közli velünk (például a finn tangó az Árnyak végén). Mindez hihetetlen éles kontrasztban van bábszerű hőseinkkel és így tényleg nem tudjuk, sírjunk vagy nevessünk.
Ez a gesztus ugyanis egyrészt nagyon komolyan vehető, mert e látszólag érzelmeik kifejezésére képtelen kisemberek talán valóban csak a lepukkant kocsmákban éneklő, sokadvonalbeli énekesek giccsszámaiban tudják megtalálni az érzelmi azonosulást. Másrészt viszont ez az egész világ annyira azért el van rajzolva, hogy mindez egyszerre paródia és giccs is. Kaurismäki így hihetetlenül pontos arányérzékkel egyensúlyoz a dráma és a vicc határán, itt minden pont annyira van komolyan véve, hogy az embert szíven üti - de ebben a pillanatban azt is észreveszi, hogy ez a komorság mégiscsak egy afféle karikatúra. Nevet hát rajta, miközben azért érti, a háttérben mégis ott az igazság.
IV. Árnyak a paradicsomban
Az életmű ebből a szempontból legtipikusabb (éppen ezért nem feltétlenül a legjobb) darabjának én a még a nagy nemzetközi áttörés előtt készült Árnyak a paradicsomban (Varjoja paratiisissa) című, 1986-os alkotását tartom. Ha a film alaptörténetét vizsgáljuk, az egész egy hihetetlenül egyszerű, szinte már bugyuta melodráma (a férfi beleszeret a nőbe aki bűnt követ el, ez közéjük áll, de végül elhajóznak együtt). Kaurismäki tudatosan választja ezt az unalomig ismert, klasszikus amerikai B-filmeket idéző 
sztorit és végig követi is ennek egyébként szigorú történetvezetési szabályait, ezen kívül azonban szinte minden mást meg is szeg, így a végeredmény nagyon izgalmassá válik.
Ha ugyanis a bevett szokások szerint járna el, e történet hősei szimpatikus és szép emberek lennének, akikről már az első percben tudnánk, őket a sors bizony egymásnak teremtette. Itt azonban csúnya és rosszul öltözött hősökről van szó, akik ráadásul külsőleg semmi nyomát nem mutatják az egymást iránt táplált érzelmeiknek. Hősünk egy kukás, aki nem tud bánni a nőkkel, hősnőnk pedig szégyelli a férfi foglalkozását és sokáig úgy viselkedik, mintha csak afféle „nincs jobb” alapon szeretne bele.
A melodráma díszletei szintén sajátosak: hajnali külváros, egy szocreál élelmiszerbolt és egy lepukkant lakás, az első randevú pedig egy csúnya kiskocsmában zajlik. Ez a környezet így egyszerre hat reálisnak és valami időn túli fantáziavilágnak és ugyanez igaz a szereplőkre is: bumfordi, bábszerű botladozásuk egyszerre komikus és drámai. Mindezt Kaurismäki úgy éri el, hogy szociálisan érzékeny és komolyan veszi hőseit, egyúttal mégis naivan és tisztán ábrázolja őket, ezzel pedig tényleg a mese és a dokumentarizmus határán billeg. Éppen ezért, mikor hőseink elhajóznak a távoli Szovjetunióba és felcsendül a negédes dal, egyszerre hatódunk meg e befejezés bumfordiságán és nevetjük is ki magunkat e meghatódottságunkért. Ez a happy end ugyanis túl naiv és butuska, de valahol mélyen azért szeretnénk, ha igaz lenne.
A mai világban ugyanis már nem könnyű naivnak lenni – egyszerre nevetjük ki és irigyeljük az ilyen „elvarázsolt” embereket. Kaurismäki pedig szinte minden figuráját gyermeki naivitással ábrázolja, szembemenve így a szokásos sémákkal és típusokkal. Nem léteznek nála ördögi gonoszok és angyali jók, inkább csak afféle együgyű emberek, akik végigbotladoznak a kötelező műfaji elemeken. Csak nekik jár a boldogság, hisz anti-cselekvéseikkel végül mégis kiérdemlik a jó befejezést. Ez pedig egyszerre vicces és életszagú, néha éppen olyan abszurd, mint maga a valóság. Nem tudjuk eldönteni: sírjunk vagy nevessünk.
