Nem sok efféle alkotás akad a filmtörténetben, a Fitzcarraldo esetében ugyanis 
egyszerűen nem lehet figyelmen kívül hagyni a készítés körülményeit. Werner Herzog e zseniális/őrült látomását majdnem egy évig forgatták a dél-amerikai dzsungel kellős közepén, a stáb több tagja megbetegedett, megsérült, ha pedig mindez nem lett volna elég, még meg kellett küzdeniük az excentrikus-mániákus főszereplővel is, no meg ugye át kellett húzni egy háromszáz tonnás hajót is egy kisebb hegyen, az esőerdő mélyén. Így hát ha másra nem is, de erre a vállalkozásra aztán valóban illik a fanatikus (elmebeteg?) címke és ez a hangulat persze pontosan érezhető a végeredményen is.
A történet amúgy szinte zárójelbe is tehető: főhősünk egy félőrült álmodozó, akinek feltett szándéka egy operaház felépítése az isten háta mögötti, amazonasi városkában. Ehhez persze természetesen pénzre van szüksége, így aztán egy igazán merész vállalkozásba fog – megpróbál kiaknázni egy gazdag kaucsuk-lelőhelyet a dzsungel közepén, mindehhez pedig csupán arra van szüksége, hogy áthúzza irdatlan nagy hajóját a hegyen, a terület ugyanis más módon egyszerűen megközelíthetetlen.
Herzog nem is igazán vesződik a sztori bonyolításával, elsősorban az erős képekre fókuszál, amelyeket ráérősen tár a szemünk elé, a hatás pedig elementáris. Nem véletlenül forgatott hát az őserdő közepén és nem véletlenül húzta át valóban azt a bizonyos hajót a hegyen: itt bizony nincs színlelés, a dzsungel fojtó atmoszférája és az őrült forgatási terv szinte átitatja a filmkockákat. A főszereplő itt ugyanis maga a zöld pokol, az indiánok arcaival és a hegyen felfelé kúszó hatalmas hajóval – Fitzcarraldo figurája pedig természetesen nem lehet más, mint maga Herzog, akinek ez a grandiózus látomása legalább annyira zseniális, mint amennyire ijesztő.
Igazi szerzői filmről van tehát szó, itt bizony valahogy minden a német rendezőről szól, aki elvakultan/megszállottan tartott ki nagy álma megvalósítása mellett és ezt az attitűdöt bizony nagyszerűen személyesíti meg az eszelősen játszó Klaus Kinski. Kétségtelenül a filmtörténet egyik legnagyobb látomása tehát ez, amely legalább annyira szól az álmokról és a kitartásról, mint az őrülettel határos megszállottságról. A film legnagyobb erénye pedig talán éppen abban van, hogy pontosan rá tud mutatni a két oldal közötti igen vékonyka határvonalra.
