Eléggé el vagyok maradva bizonyos filmekkel és persze a hozzátartozó kritikákkal is, 
úgyhogy az elkövetkezendőkben sorra fogom venni az Oscar-jelölt és így az utóbbi időben nagy karriert befutott műveket...elvégre maradjon már nyoma ezen alkotásoknak is e hosszú hasábokon. Kezdjük is talán rögtön a legegyszerűbb esettel: a végül díjazott Király beszéde ugyanis nemcsak egy viszonylag egyszerű, tiszta és lineáris mű, de egyben egy rendkívül tetszetős darab is, úgyhogy végeredményben azért borítékolni lehetett azokat az híres aranyszobrocskákat...
No persze én inkább a Közösségi oldal című Fincher-opuszra tettem le a voksom, az ugyanis talán sokkal inkább illeszkedik a korszellembe, másrészt pedig az egyik legfontosabb kortárs rendező munkája, akit továbbra is méltatlanul mellőzi a hivatalos hollywoodi ítélet - de hát engem eddig még mindig meglepett az Akadémia végső döntése, elvégre a tagok már csak ilyen kiszámítható, konzervatív módon választanak és szinte mindig inkább a jól fésült, tankönyvi példákat díjazzák, ahogyan most is. Nincs persze semmi bajom a Király beszédével, hiszen okosan kivitelezett, ügyes munka, remek színészekkel és gyönyörű képekkel, illetve egy szépen kivitelezett történettel...
A rendező ráadásul pontosan megértette a történelmi filmek dramaturgiáját, hiszen a nézők nagy része jól tudja, a dadogós herceg végül fel fog nőni a nagy feladathoz és barátságot köt majd a logopédussal is - így aztán szerencsére felismerte, hogy más eszközökkel kell fenntartania a figyelmet. Erre szolgálnak a nagyszerű beállítások, az absztrakt hátterek és a különböző lencsék okozta torz képek, így néha bizony olyan a mozi, mintha egy fotóművészeti tárlaton lennénk. Emellett persze ott a vonzó történelmi háttér (királyi család kulisszái, háború stb.) és persze a nagyszerű színészi alakítások is, nincs okunk tehát fanyalogni.
Tudom, Colin Firth nagyszerű és illik is lelkesedni érte és persze Geoffrey Rush is ismét megcsinálja - én azonban inkább Helena Bonham Carter játékát emelném ki, nélküle ugyanis az egész film összeomlana. Hiába van nagyrészt a háttérben, mégis az ő emberivé 
varázsolt, egyszerre esendő és határozott királynő-alakítása maradt számomra az igazán emlékezetes. Ő az ugyanis, aki egyedül ismeri a férje valódi, jóságos arcát - éppen ezért hisz benne rendületlenül és e nélkül a leendő király sem jutna túl messzire...
Maga a film így tehát egyszerre szól a szeretetről, a kitartásról és az önbizalomról - a történelmi kulisszákon keresztül pedig a rang és a neveltetés őrülete is beszivárog. Sarkított példa kerekedik így ki a helytállás nagyszerűségéről és mindezt az alkotók hibátlanul, nagyszerűen vezénylik le...és akkor most gyorsan ide is kívánkozik az a bizonyos "de"...mert ez így igazán szép és jó, de valahogy mégis hiányzik mögüle valami, ami úgy igazán megszólítaná az embert, ami provokálná, kérdezné, kizökkentené. A strébert ugyanis elismerjük és megdicsérjük, de titkon azért mégiscsak a rendetlenebb, de csupa szív csibészeket szeretjük jobban.
"7/10"
