Wes Craven veterán horror-rendezőre kétségtelenül illik az "ellentmondásos" címke, hiszen a vitathatatlan remekművek mellett (Rémálom az Elm utcában, Sikoly) olyan borzalmak is a 
nevéhez fűződnek, mint például a Vámpír Brooklynban. Direktorunk tehát néha telibe talál, néha meg nem, és gyakran nemcsak a gyengébb folytatásokkal szokta a renoméját a porba döngölni (Sikoly 3), de bizony tényleg annyira melléfog, hogy az aktuális opusza még a magyar forgalmazásig sem jut el (legutóbb: My soul to take)...ez pedig ismerve a honi akciós DVD-kosarak minőségét, azért nem kis fegyvertény.
A kasszáknál meglepően jól teljesítő, nemrég ügyesen újraindított slasher-széria ürügyén éppen a fentiek fényében lettem én így kifejezetten kíváncsi a 2005-ös, Éjszakai járat (Red Eye) című munkájára, amely nemcsak a két jobban sikerült Sikoly között ért el viszonylagosan nagy kritikai- és közönségsikereket, de a tartalmi kivonat alapján még a rendező bevett felségterületétől, a horrortól is igen távolinak tűnik...egyszóval ínyencségnek ígérkezett!
Sajnálatos módon azonban a végeredménynek végül nagyobb lett a füstje, mint lángja...hiszen a repülőgépes-terroristás-zsarolós moziban bár rengeteg a potenciál, mégis inkább "csak" egy erős, kedd esti tévéfilmként állja meg igazán a helyét. Hiába adagolja ugyanis Craven rendkívül ügyesen a műfaji kikacsintásokat és a szórakoztató alaphelyzeteket szinte minden feladott labdáját veszni hagyja...
A művet egyébként szinte mértani pontossággal osztja három részre a rendező: az első harmad egy melodrámákat és közepes romkomokat idéző, lassú expozícióval csigázza fel a 
kedélyeket, a második gúnyosan kikacsint az Airport-filmek és az eltérítős mozik világára, a harmadik, befejező etap pedig egy hamisítatlan Craven-szekvenciaként egy egészen jól sikerült maszkos-gyilkosos parafrázist tálal elénk.
Az efféle alapkoncepció egészen ötletes és akár kiválóan el is sülhetne, ha sajnos nem éppen a fő tartóelem, a második rész sikerült volna vékonyabbra...de a gerinc kellő feszültsége és drámai üzemanyaga nélkül az első rész indokolatlanul lassúnak és unalmasnak hat, a vége pedig inkább egy szórakoztató félparódiaként ragad meg minket, de nem tudja a nézőt a szándéka szerinti csattanós lezárásként odakenni a falhoz.
Kár, mert amúgy van itt nekünk egy remek Cillian Murphy, egy csomó jópofa utalgatás és egy remekbe szabott finálé - az élmény mégis inkább gyorsan felejthető, instant szórakozás marad. Az pedig már egészen más kérdés lesz, hogy mindez a Craven-mércével még így is kiemelkedő teljesítménnyé válik.
"6/10"
