A skandináv krimi mostanában igencsak felfutóban van, hiszen a térség 
zsánerpróbálkozásainak a különleges ízét nemcsak a sápadt fények és a havas sötétség adják, de a siker receptjét leginkább a bűn és a mintatársadalom között feszülő méretes ellentmondások jelentik. Kétségtelen ugyanis, hogy a takaros északi országokról inkább jutnak az eszünkbe a tágas, tiszta természeti környezetben élő szívós és segítőkész emberek, mintsem a mocskos nagyvárosban vegetáló perverz torzók, illetve a rájuk vadászó, kiégett zsaruk világa. Erre a kontrasztra pedig mindenképpen érdemes építeni, a létrejövő sokk ugyanis biztosan képes felkavarni a műfaji állóvizet.
A húzó Millenium-sorozatban legalábbis így van ez, hiszen a trilógia nemzetközi sikere nem kis részben éppen a csillogó felszín alá betekintő, hitelesnek tűnő társadalmi látlelet miatt garantált. A skandináv-modell mindig is irigyelt és vágyott példaként lebegett a demokráciák előtt - jó látni tehát, hogy azért ott is vannak pedofil nácik és gonosz, korrupt rendőrök, még akkor is, ha titkon azért valahol mégis érezzük, picit talán túlsötétített ez a borzongató kép.
A finn Matti Yrjänä Joensuu által kreált Timo Harjunpää nyomozó már az említett svéd siker 
előtt is bőszen osztotta az igazságot Helsinki utcáin, a reflektorfénybe azonban csak most, a nagyobb testvér farvizén kerülhetett. A Gonosz papjai ráadásul a regényciklus frissebb alkotásai közé tartozik, a megfilmesítés pedig immár nem a finn televízió, hanem a nemzetközi sikerre is kacsingató moziforgalmazás számára készült el, és a szélesebb figyelemre így a műnek még akkor is komoly esélye van, ha amúgy szinte teljesen különbözik a már említett skandináv bűnügyi vonulattól.
Harjunpää rendőr ugyanis egy ízig-vérig amerikai kopó, annak minden kötelező attribútumával és toposzával együtt, de a simogató északi fények nélkül. Esetünkben nincsen sima felszín és kavargó mély...mert a terhelt múlt, gyógyszer- és bosszúfüggőség, illetve a romokban heverő házasság már az ismert módon égette ki a hősünket, de ennek ellenére (vagy épp ezért) mégis ő az egyetlen a nagyvárosi rendőrségen, aki akár a szabályok átlépésével is képes lehet elkapni azt a vallási fanatikus sorozatgyilkost, aki tetteivel már rettegésben tartja Helsinki kisebb-nagyobb gonosztevőit.
Ismerős hollywoodi vizeken evezünk tehát, és mindebben az egyedüli újdonságot a finn arcok, a hideg Helsinki és a rokon nyelv koppanó hangjai jelenthetik csupán. Szó se róla, az alkotók kétségtelenül egy stílusos és élvezhető művet hoztak össze, az előbb említett pluszok azonban csak ideig-óráig jelenthetnek elégséges adalékot a feszült figyelem fenntartásához. A Gonosz papjai tehát egy élvezhető, átlagos krimi és arra is nagyszerű bizonyíték, hogy azért van élet arrafelé Kaurismaki mellett is - minket azonban már jól elkényeztetettek a különböző északi gyöngyszemek, így sajnos a végeredményt illetően egy pici hiányérzetünk azért szinte biztosan keletkezik majd.
"6/10"
