Romantikus komédiát írni nem túl bonyolult vállalkozás, hiszen ha fél adag romantikához fél 
adag komédiát keverünk, nagyot már nem is tévedhetünk. Nem véletlenül működik régóta olajozottan ez a pofonegyszerű képlet, hiszen a közönség semmit sem szeret jobban, mint a saját álmait viszontlátni a vásznon, és a szerelem elől elháruló akadályok mulatságosan könnyfakasztó bonyodalma az egyik legősibb ilyen mesemotívum, amely így természetesen kifogyhatatlan variációs forrása a szívet és rekeszizmot egyszerre edző történeteteknek. Szakmányban lehet tehát gyártani az ilyen mozikat, és az álomgyári dolgozóknak csak arra kell ügyelniük, hogy a mű csontváza megfeleljen a fent vázolt formulának. Ha így tesznek, egyszerűen nem hibázhatnak – de ha esetleg még sincsenek tisztában ezekkel az igen egyszerű elvekkel, akkor olyan filmet fognak gyártani, mint a Szerelem kölcsönbe.
Két dolog maradt ki ugyanis ebből az alkotásból...a romantika, és a komédia, ami nélkül ugye az efféle filmek nem kimondottan hatásosak. Nem is értem, hogyan sikerült ennyire kihipózni ezt a triviális történetet, hiszen adott egy idegesítően jólelkű, stréber leányzó, aki egész életében alávetett lúzerként asszisztált a hőn szeretett, dögös barátnője sikereihez, és egy napon azonban igazi passzív-agresszív huszárvágással le is vadássza a tenyészbika-fejű vőlegényt. Nem érdektelen ez az indítás, de aztán olyan fordulatok következnek, melyek másfél órán keresztül ásítós vacillálásra késztetik az összes szereplőt, akik így a játékidő további részében nyüglődnek egy sort a szerelem-barátság-hazugság szentháromság megfelelő pontjai között.
Az alapvető problémát leginkább az okozza, hogy az írók egyszerűen elfeledkeztek a karakterek jellemének kialakításáról, és így természetesen már az alapszituáció triviális kibontásával sem tudtak megbirkózni. A három főhős súlytalan klisébabaként ismételgeti a már ezerszer hallott mondatokat, és nemcsak az marad teljességgel érthetetlen a néző 
számára, miért barátok egyáltalán ezek az erősen felszínes csajok, de az sem lesz világos, miért cseréli le alfahím-barátunk a bombázó barátnőjét egy ilyen jelentéktelen és unalmas egérre. Az érdektelen figurák megformálását ráadásul abszolút átlagos színészekre bízták, így aztán a szerelemnek is lehetetlen teljes odaadással szurkolni, hiszen szinte édes mindegy lesz nekünk, a sok papírfigura végül milyen párosításban rendeződik el a film legvégén.
A finálé azonban hihetetlen sokára jön el, a percek pedig csigalassúsággal telnek. Az alkotók érezhették, hogy valami nem oké a bonyodalommal, de sajnos éppen a helyes megoldással ellentétes eszközt vetnek be, és elkezdik össze-vissza csavargatni a sztorit. Nemcsak felesleges szálakat szőnek a béna történetbe, de mindenféle akadályokkal próbálják felkelteni az érdeklődésünket a hősök iránt - ezzel azonban nemhogy izgalmat nem sikerül elővarázsolniuk, de még jobban elveszítjük az addig sem túl éles fókuszpontokat. A történések egyre jobban ide-oda kezdenek csapongani, és végül nemcsak ordas közhelyeket kapunk az arcunkba, de egy-két bepasszírozott mellékszereplőnk problémája is elvarratlanul marad.
De ez még nem minden, hiszen az érdektelenség akár bocsánatos bűn is lehetne, ha a film készítői nem ásnák magukat még mélyebbre azzal az úgynevezett humorral, amit iszonyú erővel próbálnak a történetbe belecsempészni. Nyilvánvalóan szúrós izzadság lengi körbe ezt a kísérletet is, hiszen sem a történet, sem a karakterek nem jók, így ezekből a 
forrásokból viccet sem lehet fakasztani. Mivel azonban a műfajba kell a poén, ők keményen próbálkoznak, és vélhetően fellapozták a „Hogyan legyünk viccesek?” című csináld-magad füzetkét, és ebből bemásolták a legolcsóbb és legordenárébb poénokat. Nem tudom, ki hogy van vele, de szerintem 2011-ben már nagyon nem vicces a füves lazacsávó csajozó dumája, illetve én a „beütötted a vaginád?” hallatán sem csapkodtam a térdem a röhögéstől. Ezek a poénok önmagukban is kínosak lennének, de mivel még a sztoriba sem tudták beleszőni őket, így már valódi horrorként nyaldossák a jó ízlés határait.
Összegezve ezt a hosszú ostorozást, azt kell mondanom, hogy a mű egyetlen különlegessége egyértelműen abban rejlik, hogy állatorvosi lóként szemlélteti a „hogyan ne” tételét, és így rendkívül alkalmas annak tanulmányozására, miként lehet elbukni az egyik legbiztosabb és legegyszerűbb műfajt, a romkomot. Ez a film nem egyszerűen rosszul sikerült, hanem alapvetően elhibázott, hiszen már a kiinduló karakterekkel olyan gondok vannak, melyek miatt a forgatókönyvnek már az első rostán ki kellett volna hullnia. Ritka pillanatnak lehetünk tanúi tehát, hiszen ritkán lőnek ennyire mellé – aki esetleg van annyira perverz, hogy érdekli az efféle bukta, annak csak jó szórakozást kívánhatok!
"3/10"
