A délszláv háborút itthon lassan a kollektív amnézia homálya lengi be, annak ellenére is, hogy a kortárs európai történelem egyik legtragikusabb eseménye nem is olyan régen, 
tőlünk csupán karnyújtásnyira zajlott le. Ezért is örömteli a forgalmazók azon döntése, hogy egyre több délszláv filmet láthatunk a csendben agonizáló artmozik termeiben, és a növekvő kínálat nemcsak a szomszédok múltjának megértése miatt érdekes, de szemléletesen mutatja a térség filmgyártásnak egyre lendületesebb erősödését is. Ez pedig különösen igaz a szerb rendezőkre, akiknek nyilvánvalóan rengeteg időbe fog még telni a régiót hosszú időre megbélyegző szörnyű traumák feldolgozása, így bizonyosan több hasonló témájú művel találkozunk majd az elkövetkezendőkben. Goran Marković alkotása, A turné is ezen a nyomvonalon halad, és a klasszikus francia bohózatokat megidéző, morbid hangnemével egyéni módon szeretne a háború irracionalitásáról, illetve a művészi felelősségről mesélni – a kitűzött célokat illetően végül azonban csak részeredményeket tud felmutatni.
Puha, cinikus színészek indulnak útnak a vásznon egy habkönnyű hakni és a gyors pénz reményében, de a gondosan megtervezett utazást maximálisan eltéríti az országban zajló konfliktus, és egy olyan metafizikai túrává változtatja, amely a háború őrületén keresztül vezet. Hőseink tragikomikus bohócokként csetlenek a rögvalóság borzasztó színpadán, és ezzel a klasszikus sodródás-metaforával végül ráébrednek a gyűlölet és az öldöklés kíméletlen paradoxonjaira. Ez a filmnyelvi megoldás eddig még rendben is lenne, de a rendező végül nem tud dönteni a konvencionálisabb és a kísérletezőbb hangvétel között, és így a választott stílussal sem boldogul, hiszen hol humoros groteszket, hol absztrakt 
megváltástörténetet, hol minimál-realista drámát kapunk. Ebből fakadóan gyakorta nem passzolnak össze a jelenetek sem, és ezt a szétfolyó dramaturgiát csak tovább élezi a vélhetően rendkívül alacsony költségvetésből eredő vizuális szegénység is.
A Turné előnye és hátránya is az a dicsérendő, de jelentős túlzásnak tekinthető rendezői vállalás, hogy megpróbálja átfogó módon megérteni a megérthetetlent. Az elkényelmesedett, a valódi művészettől már fényévekre került alkalmi színtársulat pokoljárása ugyan valóban fel tud villantani néhány szép, illetve torokszorító pillanatot, és még megfontolásra érdemes gondolatokkal is szolgál, de legtöbbször sajnos belebonyolódik a túlzottan is megterhelt történetbe, és sokszor üres jelenetekkel szolgál. Sajnos a rendező egyszerre próbál humoros és drámai hangot megütni, illetve egy füst alatt akarja felhívni a figyelmet a művészi felelősségre, a nacionalizmus paradoxonjaira, és a humanizmus örök fontosságára és közben még a konkrét háborús történések irracionális őrületét is górcső alá veszi – de ezzel a sokrétű vállalással túl sokat markol, és igen keveset fog.
Ennek ellenére a film mégsem nevezhető kudarcnak, hiszen a szürrealizmusba hajló képek, a ködben botorkáló jelmezes színtársulat morbid sodródása végül mégis képes valamit felvillantani abból a józanésszel egyszerűen felfoghatatlan őrületből, ami a XX. század végén, Európa közepében zajlott. A délszláv konfliktus feldolgozása nyilvánvalóan hosszú évtizedeket vesz majd igénybe az ott élőknek, és így a téma az egyik legfontosabb forrása lesz a térség művészeinek, köztük a filmeseknek is. A folyamat pedig láthatóan elindult, és ez nekünk sem tanulság nélküli, hiszen a sötét múlttal való őszinte szembenézés, az etnikai alapú gyűlölet okainak vizsgálata, és a film, mint az ehhez vezető egyik legfontosabb eszköz feltérképezése a legkevésbé sem érdektelen témák. A Turné is ennek az analízisnek az egyik lépcsője, és még akkor is szót érdemel, ha bizonyosan nem is lesz az egyik kulcsfilmje a nemzeti önvizsgálatnak.
"6/10"
