Vannak olyan hollywoodi kismesterek, akiknek ugyan nem ismerjük a nevét, mégis 
megdöbbenünk, ha véletlenül beleütközünk a filmográfiájukba. Pontosan ilyen John Milius is, aki író-rendezőként olyan művek létrehozásában vett részt, mint a Piszkos Harry-sorozat, az Apokalipszis most vagy épp a nemrégiben véget ért Róma című tévésorozat (és akkor a Schwarzenegger áttörését meghozó Conan-filmről még nem is beszéltünk). Milius az új-hollywoodi fordulat tipikus háttérfigurájaként a nagy rendezőegyéniségek keze alá dolgozott és mind a mai napig aktívan tevékenykedik – de ezen felül van még legalább egy olyan korai gyöngyszeme is, amely miatt mindenképpen érdemes megjegyezni a nevét. Az 1973-as Dillinger méltatlanul elfeledett gengszterfilm, amely fura párdarabja a nagy hollywoodi reformot szimbolikus elindító, 1967-es Bonnie és Clyde-nak.
A Dillinger természetesen az ikonikus amerikai bűnöző életét dolgozza fel, de az életrajzi elemeken túl elsősorban a hírnév mibenlétére illetve a figura megszállottságra és a róla kialakult képhez fűződő, konok ragaszkodására koncentrál. A 2009-es Közellenségek tulajdonképpen rendkívül sokat köszönhet Milius művének, hiszen a fő drámai szálat itt is Dillinger és az őt üldöző Melvin Purvis vetélkedése jelenti. A hitelesség igényével felvezetett, brutálisra és lendületesre hangolt akciószekvenciák között ugyanis a két főszereplő leginkább a saját imidzsét polírozza és a hírnévben sütkérezik – ennyiben tehát a film a tömegmédia személyiségromboló és embertelen hatásaira kérdez rá.
Milius megállapítása szerint Purvis és Dillinger ugyanolyan nagy pojácák, csak az éppen az 
aktuális hatalom az egyiket a jó, a másikat a rossz oldalra sorolja. Az hajszát vezető FBI-ügynök mindenben überelni próbálja a népszerű rablót, de egyszerűen képtelen beletörődni abba, hogy hiába áll ő a törvényes oldalon, a nép mégis inkább a törvénytelen gengsztert favorizálja. Warren Oates alakításában Dillinger egy fanatikus, kissé eltévelyedett figura, aki ennek ellenére (vagy éppen ezért?) meglepő szakmai öntudatról és karizmatikus vezetői képességekről tesz tanúbizonyságot: a banda tagjai (Harry Dean Stanton, Steve „Rey Krebbs” Kanaly vagy például Richard Dreyfuss) épp azért követik, mert ő az egyetlen, aki valódi szenvedéllyel, afféle személyes lázadásból rabolja a környék bankjait.
Milius azonban nem időzhet sokáig a jellemek kibontásával, és végül a rossz társadalmi normákkal szembemenő öntörvényű egyéniségeket sem emeli egyértelműen piedesztára, hiszen a rendezői megbízatása alapvetően egy pergő akciómozi elkészítése lehetett. A filmet ugyanis a fércművekre és exploitation-mozikra szakosodott American Internation Picutre gyártotta, így Milius becsempészi ugyan a saját művészi vízióit, de a játékidő nagyobb részét lőporos jelenetekkel és véres leszámolásokkal tölti ki.
A rendezőt a B-filmes keretek azonban nem akadályozzák: a kreatív kameramunkával, az intenzív zenehasználattal és a remek ritmusú kollázsokkal remekül elfedi az alacsonyabb költségvetést és még mai szemmel is tetszetős akciókat vezényel le– az olcsóbb kivitel pedig még külön bájt is varázsol a műnek. Igaz, a film végére kissé kifullad a lendület és a karakterek is összekuszálódnak, de az a lendület még így is rendkívül tetszetős, amellyel Milius a szegénysoron készített el egy A-kategóriás, tetszetős darabot.
„8/10”
u.i.: a DVD-t a 990-es kosárban tessék keresni
