Roman Polanski mindig is vonzódott a szűk terekben játszódó, klausztrofób kamaradrámákhoz, a 
feszült helyzetekben ugyanis pillanatok alatt feltárulhat az emberi természet sötétebbik oldala. A rendezőt kitartóan izgatja a civilizációs máz kapargatása, illetve az állatias ösztönök, a belső félelmek előcsalogatása, ezért széles vigyorral az arcán gyakran zárja össze hőseit, majd a szituációt a törvényszerű robbanáspontig feszíti. Az öldöklés istene vérbeli Polanski-darab, ráadásul erősen rímel az életmű legendás nyitó darabjára is, hiszen a legújabb rendezés a Kés a vízben alapszituációját ragozza tovább, de a nagy elődnél jóval oldottabban, már-már ironikus hangnemben meséli el az egymás torkának eső szülők abszurd történetét. A helyszín ezúttal New York, ahol két felső-középosztálybeli házaspár megpróbálja “civilizáltan” elrendezni a gyermekeik közötti verekedést - a kezdeti kedélyes udvariaskodás azonban fokozatosan hozza elő belőlük az önző, fröcsögő, barbár egoistát. A szociális álarcok lefoszlanak, és a vásznon négy keserű, cinikus szerencsétlen marad.
Polanski valósággal lubickol az alapanyagban, és határozott vonásokkal festi meg a divatos látszatokra építő, szándékoltan mesterkélt atmoszférát, miközben állandóan forgatja a nézőpontokat is, tág teret hagyva a színészeknek a figurák árnyalására. Sajnos az alapanyagként szolgáló színdarab mégsem váltja be a hozzá fűzött reményeket: érdekfeszítő, leleplező drámának kevés, maró szatírának, vicces abszurdnak azonban nem eléggé okos. A mű alapvetően a nyugati jóléti társadalom hamis kirakatviszonyait, a hazug civilizációs magatartásformákat próbálja pellengérre állítani - az eltúlzott ábrázolásmódok, a nagyvonalúan rajzolt érzelmi ugrások, a didaktikus megoldások viszont sokszor hiteltelenítik a látottakat. Az öldöklés istene ígéretesen indul, és szépen építi a konfliktust, egy ponton azonban elveszíti a tempót, majd kibillen az egyensúlyából, azaz a kellő fokozatosság helyett túlságosan elrugaszkodik a kiindulópontból. Igaz, a film tartogat kellemes és vicces jeleneteket, mégsem vág az ember gyomrába úgy, ahogyan azt az alkotók szeretnék. Megragad valahol félúton a szatíra és a tragédia között, de mivel sem nevetni, sem sírni nem tudunk rajta, végül a jótékony katarzis is elmarad.
