Hollywood manapság erős ötlethiányban szenved, és odáig jutott, hogy akár a néhány évvel ezelőtt forgott műveket is újrafelhasználja. A remake önmagában természetesen nem feltétlenül bűnös cselekedet: ha az eredeti vérfrissítésre szorul vagy új trendek és nézőpontok bukkantak fel, egy átdolgozás nagy valószínűséggel üdvös és szükséges lehet. Gond elsősorban akkor van, ha még a menetrendszerű újrázáshoz sincs meg a szikra, azaz hiányzik a kellő invenció. A végeredmény ilyenkor bántóan unalmas és felesleges, és ami még rosszabb, a kapzsiság kellemetlen illatát árasztja magából. Pont, az ez a 2012-es Emlékmás.

Paul Verhoeven ‘90-es eredetije nem váltotta meg ugyan a világot, ám szépen beért az idővel, és egyre kellemesebb emlékként él a köztudatban. Az Underworld-szériával képlékeny és kétes hírnevet, de egyúttal jelentős produceri bizalmat szerzett Len Wiseman rendező meg sem próbál elrugaszkodni a korábbi megfilmesítéstől, és nem akarja tovább- vagy átgondolni Philip K. Dick eredeti írását sem. Ehelyett férceltet inkább egy igen gyenge, vérszegény forgatókönyvet, melynek története többé-kevésbé követi az előd nyomvonalát - leszámítva azokat a röhejes kitérőket, ahol helyet kellett csinálni a steril CGI-trükköknek, illetve a tökös, kőkemény csajoknak (elvégre 2012 van).

Nem ironizálok, de tényleg látható a műben egy órási lift, ami Anglia és Ausztrália között a Föld magján át közlekedik. Ezen persze nyilván túllép az ember, de a szemtelenül összelopott látvány, a béna figurák és a csalódást keltő fordulatok már kiverik a biztosítékot. Itt minden egyes helyszín, minden robot, minden ketyere ismerős valahonnan: a Szárnyas fejvadásztól az Én, a robotig, a 2001 Űrodüsszeiától a Különvéleményig nincs az a sci-fi, ahonnan csentek volna el valamit. A jobb sorsa érdemes ugyanúgy szenvednek, mint mi a székben: reméljük a befektetőknek legalább megérte ez a pofátlan gagyi.