Két évvel a 2 nap Párizsban franciásan könnyed, kellemesen hibbant családi komédiája után Julie Delpy színész-író-rendező még tovább közeledik a nagy példakép, Woody Allen neurotikus agymenéseihez, ám a gall művésznő ezúttal sajnos csak fizikailag tudja megközelíteni az amerikai mester világát. A 2 nap New Yorkban a már bevált receptet próbálja újra elismételni, ám a megváltozott helyszín, a fokozási kényszer miatt felvonultatott új szereplők, az eltérő élethelyzet sem képesek felfrissíteni az ismerős fordulatokat, sőt, az újonnan kitalált figurák és dilemmák csak rontanak a helyzeten, kellemetlen didaktizmussal töltve meg a látottakat. Delpy ismét egy laza, szívmelengetően tanulságos értelmiségi vígjátékban gondolkodik, a végeredmény azonban túl erőltetett és hiteltelen ahhoz, hogy valóban megszeressük és megértsük hőseinket.
A történet szerint Marion (Julie Delpy) szakított az előző részben megismert Jackkel, de az apa közelsége miatt kisfiával a Nagy Almában maradt. Jelenleg egy sikeres rádiós-újságíróval, és annak hét éves lányával él, a rendezett viszonyokat pedig a francia család látogatása kavarja fel. A drámai szituáció az első rész formuláját idézi: az addig rendezettnek tűnő párkapcsolatot az eltérő kulturális hatások, az újonnan megismert rokonság felülvizsgálatra kényszeríti. Hőseink kénytelenek szembenézni a félelmeikkel és a másikkal, de leginkább magukban kell tisztázniuk, mit is akarnak az élettől.
Igen, leírva mindez elég száraznak és unalmasnak tűnik, ám a párizsi kalandok pont azért voltak annyira ellenállhatatlanok, mert Delpy képes volt a klisékből mókás és érdekes helyzeteket faragni. A folytatás pontosan erre nem képes, mert papíron ugyan felvonul itt az elkötelezettség-parától az ambíciók elhalásán keresztül egészen a halál elfogadásáig szinte minden, mégsem sikerül bölcs humorral, újszerűen mesélni ezekről az univerzális kérdésekről. Delpy bohókás apja a francia fővárosban valósággal lubickolt, New Yorkban azonban csak egy bogaras francia. A húg egy idegesítő hisztérika, a gyerekekről pedig nem sokat tudunk meg. A legnagyobb probléma azonban, hogy Chris Rock egészen súlytalan a szerelmes férfi szerepében. Adam Goldberg az előző 
részben elhitette a nézővel, hogy érdemes harcolni ezért a fura nőért - az amerikai stand-up komikus inkább csak jelen van, de nem tudjuk átérezni, miért szenvednek egymással.
Az elhibázott figurák és a lanyhább színészi teljesítmények mellett Delpy láthatóan nincs otthon az amerikai metropolis kulisszái között sem. A vibráló, lélegző Párizs után New York mintha egy klausztrofób kocka lenne, ahol nem csoda, ha az ember a családját sem képes elviselni. Látva a szűk terekbe komponált képeket, a kimódolt dialógokat nem is csoda, ha a rendezőnő döcögős és izzadságszagú filmet készített: Allen otthon van ebben a világban, Delpy azonban ízig-vérig francia, aki színészként mindenütt jó, de szerzői filmesként a legjobb mégis otthon.
(a cikk eredetileg itt olvasható)
