A terrorizmus egyszerre hálás és veszélyes alaptéma a mozi számára. A kiszolgáltatottságra, a szorongató fenyegetettség érzésére rájátszani kifizetődő stratégia lehet, és akár pozitív terápiás hozadékkal is járhat. Ám az apokalipszis-filmek elképzelt kataszrófáival, a szimbolikus szörnyekkel és pszichopatákkal ellentétben az öngyilkos merénylőket összetett és valós politikai felhangok, aktuális gazdasági és vallási ellentmondások kísérik. Filmrendező legyen a talpán, aki képes kiegyensúlyozottan elnavigálni ebben a bonyolult útvesztőben.
Hadi Hajaig író-rendező jó irányba indult, hisz a Cleanskin a terroristák, és az őket üldözők érveire is kiemelt figyelmet fordít, miközben a gyilkolás értelmetlenségét, a veszteség okozta tragédiát ellenvetés nélkül elítéli. A film címe a 2005-ös londoni merénylet után elterjedt kifejezést ismétli, és azokra a szélsőségesekre utal, akik minden gyanú felett álló, átlagos brit állampolgárokként vettek részt a terrortámadásban. Hajaig a fő hangsúlyt egy ilyen fiktív figurára, az egyetemista Ash történetére helyezi: a muzulám gyökerű, brit identitásában egyre bizonytalanabb fiú fokozatos fanatizálódása azonban nem kerül kellő hitelességgel a vászonra.
Az elnagyolt beszervezési folyamat mellett sajnos a másik oldal felvillantása is erősen problémás. A Sean Bean alakította angol titkosügynök kíméletet és törvényt nem ismerve kutatja fel a lehetséges merénylőket, de mindezt az író-rendező klisészagú családi traumával, sötét háborús emlékekkel próbálja igazolni. Hajaig olvasatában a szembenállók kölcsönösen felelősek a kialakult helyzetért, elvégre egymást húzzák a mélybe. Bár a rendező e meglátása dicséretes, ám a gyűlölet ördögi körét az ismert akciófilmes eszköztárral kissé unalmasan, súlytalanul ábrázolja. A kellő dráma, realizmus és feszültség hiánya azonban nem a legnagyobb probléma. Hajaig végül nem tud ellenállni a kísértésnek, és a szálakat egy kínos összeesküvés-elméletbe vezeti, ami gyorsan elfeledteti a nézővel a film erényeit.