Egy film, ahol Dolph ravasz tényfeltáró újságírót alakít, alig tud verekedni és csak egyetlen pillanatra villantja meg a felsőtestét?! A könyörtelen hajsza csavarosnak szánt, ám valójában megmosolygatóan összecsapott és kiszámítható thrillere Lundgren pályafutásának azon ritka darabjai közé tartozik, ahol a svéd kolosszus nem a termetével vagy a bicepszeivel, hanem az eszével és az ösztöneivel halad előre - ám ez a vérszegény, komolyabb színészi kvalitásokat igénylő nyomozósdi úgy illik a hátrarúgás királyához, mint Laurence Olivier kezébe az aknavető.
Hősünk szivarbolond firkász (!), aki egy fura terrortámadás miatt érkezik Jeruzsálembe, és az esetben érintett amerikai támaszponton rögtön az ex-szerelmébe, illetve a csajt éppen elvenni készülő, legeslegjobb barátjába botlik, aki minden további nélkül ki is fecsegi neki a szupertitkos gyilkosságok részleteit, majd a legnagyobb meglepetésünkre (sic!) a film felénél felrobban. Dolph ezek után mindenféle fura és közelebbről meg nem magyarázott nyomok és mellékszereplők segítségével az eset mélyére ás, még aznap este megfekteti a gyászoló özvegyet...és a szigorúan 74 perces játékidő végére már csak az marad kérdéses, vajon sikerül-e majd megmentenie a várost a szörnyű terrorkatasztrófától (amit azért sem árulok el!)
A kásás, rossz minőségű nyersanyagtól a béna, lassú akciókon át egészen a nyögvenyelősen összeszenvedett történetig a film minden pórusából a VHS-re keszült férc darabok átható, olcsó illata árad. A mű maga tehát bűnrossz, ám emiatt a hangulat néhányukban nosztaligát ébreszthet: operatőr talán nem is dolgozott a filmen, az izreali helyszínek leharcoltak, egyedül a tetszetős főcím, a komorabb hangvétel, a finom USA-kritika (a divatot jóval megelőzve itt bizony az amcsik sarasak a terrorban), illetve a színészek kínálnak némi minőséget. Louis Cameron Gossett, Jr. rutinból hozza a kopasz főnök-csávót, a később sorozatszínészként sikeres John Finn meggyőző barátként, a legérdekesebb azonban maga Dolph, aki talán itt merészkedik legközelebb egy drámai alakításhoz. Szerencsére azonban gyorsan belátta, hogy ez bizony talán mégsem egészen az ő asztala, így a következőkben hagyta is az ilyesmit, és pályafutása két talán legikonikusabb figuráját öltötte magára...
(folyt.köv.)