Minden idők egyik leghíresebb rendezője kétségtelenül érdekes és izgalmas személyiség. A közönség sikolyáért, a morbid gyilkosságokért fanatikusan rajongó joviális angol urat a sokkoló történetek mellett a nőkhöz is igen gyengéd szálak fűzték: Hitchcock a feleségével, az anyjával és a szőke színésznőivel is igen sajátos kapcsolatokat ápolt. Bár a népszerű műveket – kissé lekezelő módon – a kommersz mozi jobban sikerült darabjai közé sorolta a kortárs kritika, sőt, a feszültségkeltés nagymesterét a filmszakma sem tüntette ki soha komolyabb hivatalos elismeréssel (leszámítva a halála előtt kapott életmű-Oscart), munkásságának tudományos elemzése ma már a filmteoretikusok egyik kedvenc elfoglaltsága. Stephen Rebello remek könyve jól illeszkedik ebbe az évtizedes trendbe, hiszen a kutató a legendás Psycho forgatását egy nyomozó alaposságával próbálja rekonstruálni, számtalan oldalról járva körül a filmtörténeti jelentőségű alapmű születésének rendkívül tanulságos körülményeit. Az írásműből készült mozifilm azonban egészen más vizekre evez, és a szerzői géniusz vizsgálata helyett a szélesebb közönség felé nyit. A Hitchcock adós marad ugyan az alkotó és az ikonikus alkotás mélyebb vizsgálatával, ám könnyed romantikus komédiaként, a szokásosnál igényesebb limonádéként egészen szórakoztató.
A film nem gombolyítja fel a készülő thriller hátterét, nem mutatja be az ötvenes évek hollywoodi viszonyait, és esze ágában sincs komolyabban megmutatni Hitchcock szerzői világát. A sokat idézett zuhanyjelenet vagy a hátborzongató anyafigura esetleges pszichológiai vonatkozásai helyett az elsőfilmes Sacha Gervasi az alapanyag bulvárosabb elemeire, a pletyka-hitelességű hálószobatitkokra alapoz. Aki egy kicsit is járatos az alaposabb Hitchcock-életrajzokban, az pontosan tudhatja, hogy a filmben vázolt kapcsolati dráma igen távol áll a házaspár jellemétől: Alma Reville félrelépési szándékai ugyanolyan elképzelhetetlenek, mint a rendező féltékenységi rohamai. A Hitchcock hiteles arcképként, az alkotói módszer felmutatásaként és mozitörténeti kitekintésként is értelmezhetetlen, ám egzotikus fikcióként többé-kevésbé működőképes.
Bár Anthony Hopkins erőteljes maszkja mesterségessé torzítja a gesztusait, az angol színész sikerrel személyesíti meg a direktort, Helen Mirren azonban túlzottan vagány és erőteljes a valóságban inkább visszahúzódó Alma Reville szerepében. Az alkotók szándéka szerint kettejük kapcsolati drámája magyarázná a Psycho elkészítését, megvilágítva a híres filmben felbukkanó karakterek valós mozgatórugóit. A metaforikus magyarázatok, a forgatás alatt felbukkanó mellékszereplők azonban kissé alulírtak, így csak tarka kulisszaként, színes háttérként festik alá a házastársak elképzelt civakodásait. A vitatható témafelvetés, a problémás dramaturgia és a felvizezett forgatókönyv dacára a film mégsem csalódás. A felsorolt hibák ellenére a feszesre húzott történet, az érdekes miliő, a humorral ellensúlyozott bonyodalmak és a könnyed hangnem a másfél órás játékidő nagy részében képes lekötni a néző figyelmét. A zseniális angol rendező valódi személyiségéhez ugyan nem visz közelebb, a Hitchcock mégis sikerrel ápolja a köztudatban élő, kissé elrajzolt, de azonnal beazonosítható figura mítoszát. Ha pedig a látottak hatására a néző kedvet kap a Psycho megtekintéséhez, esetleg megkeres egy komolyabb monográfiát, a film máris túlteljesítette a célját.
Másodközlés...a cikk eredetileg itt jelent meg!