Miközben a legendás Leone a western formanyelvével játszadozva eposzi magasságokba emelte a vadnyugati eszköztárat, a másik Sergio, vagyis a receptúra tragikusabb vonásaira koncentrált. Corbucci hibátlanul erősítette fel a műfaj markáns szimbólumait és frappáns politikai áthallásokkal, kiábrándult metaforákkal gazdagította spagettiwesternjeit. Barátjához és kollégájához hasonlóan Corbucci is rendkívül zsánertudatos alkotó, ám az ő tökéletesre csiszolt mesterdarabjai elsősorban nem a stílusjegyek és a stilizált akciók, hanem a mítikus hősök és a tragikus összecsapások miatt vonulhattak be a filmtörténetbe. Django, Silenzio és a gringó Polák után a félvér indián Navajo Joe talán nem tűnik kellően árnyaltnak és karakteresnek - az olasz vadnyugat ínyenc rajongói azonban a gyengébb színvonal ellenére is komoly élvezettel fedezhetik fel a szerzői életmű markánsabb vonásait.
A Burt Reynolds és Fernando Rey főszereplésével készült korai italowestern elmarad ugyan Corbucci későbbi nagy filmjeitől, mégis érdemes megpróbálkozunk vele. A közösség által lenézett, kirekesztett főhős, illetve letagadott származása miatt a saját népére támadó gonosz természetesen a rasszizmus témakörét pedzegeti, ami még akkor is dícséretes, ha az íróktól csak néhány didaktikus és lapos közhelyre furja. A mű fő problémáját nem a mondanivaló kissé szerencsétlen tálalása, hanem a jellemek és a fordulatok kidolgozatlansága, az események következetlenségei jelentik. Reynolds viccesen néz ki rézbőrűnek maszkírozva, ám sajnos sem róla, sem az ellenfelekről nem tudunk eleget ahhoz, hogy komolyan aggódjunk a végkifejlet miatt. A forgatókönyv meglepően lineáris és vérszegény: egy bosszú és egy rablás fogja csak össze a menetrendszerűen érkező bunyókat és a kötelező lövöldözéseket.
Hibái ellenére a Navajo Joe mégis felvillant valamit Corbucci tehetségéből. A markáns atmoszféra, a csodálatos nagytotálok mellett az akciójelenetek nagyobb része is rendben van. Igaz, ez itt még nem a Zsoldos vagy a Django véres látványossága, de már tetten érhető a rendező feszültségteremtő képessége. Bár Reynolds érezhetően szenved a fura figura bőrében, a mellékszereplőként ismert Aldo Sambrell és a gyönyörű Nicoletta Machiavelli szerepeltetése remek döntésnek bizonyul. A mű legnagyobb erősségét azonban mint oly sokszor, most is a feledhetetlen kísérőzene jelenti. A Leo Nicholsként feltüntetett Morricone megszállott kántálásból és őrült vokálokból ikonikus főtémát varázsol a jelenetek alá - aki látta a Gimiboszi című filmet, vagy a Kill Bill második részét, annak bizonyára ismerősek lesznek az utánozhatatlan dallamok.
