A kortárs kínálat egyik legrafináltabb, minden szempontból izgalmas szériája a negyedik évad után szinte pillanatok alatt fulladt ki és vált önmaga gyenge paródiájává. Az éjjel sorozatgyilkosként, nappal rendőrként dolgozó Dexter az első etapokban (és az alapul szolgáló kiváló regényekben) egy érzések nélküli szociopataként lépett elénk és hideg racionalitással szemlélte a külvilágot. Az örökségül kapott kód, a tökéletes álca csak egyszerű eszköz volt hősünk kezében a gyilkolás biztosítására. A történet erejét és cinizmusát e vezérmotívumok áthallásai, a nézőt is érintő posztmodern dillemma jelentette - nevezetesen hősünk számára a társadalmi normák és kapcsolatok tarka üressége az igazi élet lehetőségével került állandó ellentmondásba. Dexter logikus és szilárd érvei helyettünk is kimondták, milyen bizarr a ketté szakadt külvilág, ahol a szerepeink mögött egyre kevésbé lehetünk önmagunk. Hősünk fordulatos történetei, az őt körülvevő figurák e gondolati mag nélkül súlytalan dramaturgiai trükkök, kínos manírok érdektelen összesség csupán - ami alól (szép pillanatai ellenére) sajnos a nyolcadik évad sem képez kivételt.

A befejező tucat epizód valóban az utóbbi időszak legjobbja, ez azonban csak igen mérsékelt dícséret annak fényében, milyen szörnyű elbeszélői ámokfutást végzett a stáb az elmúlt időszakban. Dexter az ötödik évadban elkezdett emberré válni és érezni: ez az elhibázott írói döntés magát az alapkonstrukciót döntötte romba. A nyolcadik évad erényei így csak annyak fényében értelmezhetők, hogy egy rontott helyzetből hoznak ki valami szórakoztatót. A Frankeinstein-mítosz megidézése, egy izgalmas anyafigura bevezetése és az eredettörténet átírása mindenképpen elegáns és ügyes megoldások, ám hiába pedzegetik ismét a normák és személyiség konfliktusát, a széria eredeti lendületét és erejét törvényszerűen nem sikerül visszahozni. Az írók láthatóan próbálják visszakormányozni hősünket a meghasonlottság termékeny földjére, de csak a mítoszok “két-világ-közt” elvéig jutnak. Dexter Skywalker, Potter vagy épp Herkules groteszk verziójaként egy új faj (a pszichopaták), illetve az érző emberiség kereszteződéseként, amolyan szuperhősként válhat éjszaka és nappal urává, de ahgy ezekben a mesének már csak lenni szokott, a megváltásnak komoly ára van.

E főfonal okosan variálja az ismerős megoldásokat, a mellé épített szálak azonban már korántsem ennyire izgalmasak vagy fontosak, sőt, kifejezetten problémásak. A szerelem újbóli megpendítése nagyon erőltetett, a nővér és az apa karakterek fokozatosan veszítik el korábbi funkciójukat és dramaturgiai töltelékké silányulnak, ahogyan minden más szereplő jelentéktelen időkitöltéssé válik (Matsuka vonala már nagyon nagy jóakarattal sem illeszthető sehová). Az enervált színészgárda, a rosszul kiválaszott főellenség nem képes kellő élettel megtölteni a kétdimenziós karaktereket, egyedül Charlotte Rampling csempész valódi izgalmakat a figurájába. A köré szőtt történet még a hibák és problémák ellenére is szépen elviszi az évad első két harmadát, ám a befejezés ennek ellenére kifejezetten kiábrándítóra sikerül. Az esetlen, kimódolt és megvalósítását nézve is béna finálé giccses, illetve szinte önmaga a paródiájába fordul. A legnagyobb probléma azonban mégis az, hogy az írók nem merték meglépni azt, amivel méltóképpen lezárhatták volna a hős útját. Dexter kalandjaira már négy éve pontot kellett volna tenni, de úgy tűnik, a pénz túlságosan is csábító dolog. Bízunk benne, hogy a nyitvahagyott lehetőségek ellenére hagyják békében kímúlni ezt az egykori dicsőségére már csak nyomokban emlékeztető sorozatot.