Az Apatow-univerzum közepén egy éles törésvonal húzódik, a két térfél között néhány színészt (Steve Carell, Paul Rudd) leszámítva alig van átjárás. Az egyik oldalon a Freaks and Geeks kamaszvilágát következetesen továbbgondoló, felnőni képtelen harmincasok köré szőtt komédiák (Felkoppintva, Superbad stb.) találhatóak, míg a másikon a Will Ferrell nevével fémjelzett parodisztikusabb, harsányabb vígjátékok sorakoznak. Ez utóbbiak egyik első, trendteremtő sikere a hetvenes évekből felbukkanó bemondó köré szőtt Anchorman, mely az elmúlt évtizedben már-már kultikus státuszba került.
Míg a masszív rajongótábor az elmúlt évtized legjobb komédiájának tartja, az ellentábor egy borzasztóan túlértékelt, olcsó viccekkel és alpári ripacskodással operáló fércnek bélyegzi a művet. Nyilván ízlés és vérmérséklet kérdése, kit mi ingerel nevetésre, ám az Anchorman esetében az igazság valahol e két végletes vélemény között van. Ferrell és társai önfeledten bújnak a bajszos hímsoviniszták bőrébe, a bohóckodásuk néha azonban annyira túlzó, hogy az elrajzolt groteszk helyett kimondottan kínossá válik. A filmet körbelengő irónia, egy sajátos korhangulatot és mentalitást élesen kritizáló alapötlet mégis működik, így ha nem is csapkodjuk kilencven percig a térdünket, faarccal sem fogjuk végigülni a filmet.