A tudós zseni figurája elnyűhetetlen figuára a mozinak. Az elvont képletek és fantasztikus ötletek mögött rejtőző személyiség törvényszerűen izgatja a nézők fantáziáját, az átlagember ösztönösen szeretné leleplezni, tetten érni a géniuszt. Az efféle életrajzi filmek hétköznapi lényként mutatják meg a lángelmét. Akár pozitív, akár negatív a portré, az alkotók a sikerek árát, a hírnév árnyoldalait boncolgatják, oldva a közönség ösztönös kisebbrendűségi érzését, kibeszélve az artikulálatlan féltékenységét. A téma különösen kifizetődő akkor, ha a hihetetlen fizikai felfedezéseket olyan tragikus betegség árnyalja, mely a durván ellenpontozza az elme szárnyalását.
Stephen Hawking nemcsak sajátos pop-ikon, de a szellem felsőbbrendűségének élő szimbóluma, személye számtalan síkon érdekes. A ex-feleség Jane Hawking jegyezte történet ezek közül a betegséggel való küzdelemre és a házasság működésére koncentrál, amivel nem is lenne baj, ha sikerülne érdekesebbé varázsolni a figurákat és a fordulatok. James Marsh filmje tankönyvi alapossággal sorolja el a közhelyeket, mintaszerűen mutatja be a kapcsolat alakulását, mégsem lesz több, mint a Hawking-jelenség kissé szenzációhajhász kizsákmányolása. Ahogyan Eddie Redmayne látványos alakítása sem több, mint egy végtelenül profi és egyértelműen sokat gyakorolt színész-mutatvány, úgy A mindenség elmélete sem tesz hozzá sokat a zseni ismerős filmes mítoszához. Az Oscar-jelölés nagy figyelmet irányít majd Redmayne fizikai teljesítményére és erre a zsenis-romantikus hibridre, holott erre akadtak volna sokkal érdemesebb darabok.
