John Cassavetes legendás alkotói módszere a New York-i indie-szcéna egyik fontos iránymutatója és vágyott ideája, ám a színész-rendező utánozhatatlan filmjeit eddig maximum csak megközelíteni sikerült a lelkes tanítványoknak. A Listen Up Philip meggyőzően használja Cassavetes filmnyelvi megoldásait. A színészek aktívan közreműködnek a figurák megteremtésében, a kamera szabadon mozog és a narráció is erősen karakterközpontú, a varázslat mégis elmarad. Alex Ross Perry harmadik munkája egoista művészeket figyel meg és Woody Allen nyomdokait követve a neurózisaikat és szorongásaikat boncolgatja. Szereplőink dühe mögött bizonytalanság, szorongás és magány munkál, a tehetség lelki gondokkal párosul, ráadásul a Nagy Almában se könnyű élni. Perry ügyesen teremt atmoszférát, folyamatosan szól a jazz, a tárgyi környezet és a helyszínek a hipszter-életérzést tükrözik, de a szokásos lecke mögül hiányzik az a bizonyos plusz. gyszerűen nem érdekelnek minket eléggé ezek az emberek, így a problémáik sem túlzottan érdekfeszítőek és egyre kevésbé törődünk velük. Ez az, ami egy Cassavetes-filmben soha nem történhetne meg.