Így jöttem, avagy korai zsengék a blogon! A következőkben ma már hozzáférhetelten relikviák és történelmi ereklyék kerülnek újraközlésre: elsőként a megboldogult Budapesten Terminálon megjelent írásaim. Figyelem! A szövegek utólagos változtatás nélkül kerülnek át ide. Néhány dologgal ma talán már nem értek egyet, de büszkén vállalom amit ifjonti hévvel írtam. Következzék tehát a
AMIKOR NEM INDUL BE A BULI | 2011. 06. 06.
Aki életében legalább egyszer volt már igazán részeg, az bizonyosan imádja az alkoholgőzös történeteket is, hiszen a mámor okozta morális és logikai gátszakadások néha valóban hajmeresztő szituációkat szülnek, és a barátságok szilárd kötőanyagaként állandó elemét jelentik a közösen kanonizálódott emlékkészleteknek is. Todd Phillips rendező remek érzékkel tapintott rá erre az örök humorforrásra, és a Másnaposok első részével sikeresen karikírozta ki az ordenáré baráti berúgások tematikáját. A siker után pedig szinte már kötelező az újrázás is – de ugyanazon a viccen kétszer már nem féltetlenül nevet olyan jóízűen az ember.
Jó folytatást írni természetesen nem könnyű feladat, hiszen nemcsak a már egyszer lezárt történetet kell valamilyen elfogadható indokkal újra bepöccinteni, de a bevált képletet is olyan okosan kell újra alkalmazni, hogy a működő sablonokat megtartva azért frissebb és ütősebb poénok is kerüljenek a matériába. Látványosabb, jobb, viccesebb – szól az íratlan szabály, és ezt bizony nem egyszerű véghezvinni abban az esetben, ha már az első rész is rendkívül látványos, jó és vicces volt. A Másnaposok 2 alkotói ezért nem is vacakoltak sokat: a Stu nevű fogász révén egy újabb esküvővel teremtettek alkoholizálási alapszituációt, és a vastagabb (és gyomorforgatóbb) poénok kedvéért az egész sztorit Bangkok hírhedten fülledt városába költöztették.
A Másnaposok első részében amúgy az volt a nagyon jó, hogy a rendező a hagyományos nyomozós krimi dramaturgiai fogásait tömény alkoholba mártotta, és így az ok-okozati történések olyan hihetetlen kacsaringókat írhattak le, amelyben lazán megfért egymás mellett egy fürdőszobai tigris és a csomagtartóból kiugró meztelen kínai. Egyszerűségében is zseniális a képlet, hiszen a film a részeg történetek maximálisra pörgetésével nemcsak a Las Vegas-i sztereotípiákat csipkedte meg, de a „vajon mi jöhet még” állandósult kérdése a nézőt is folyamatos, röhögéssel kevert izgalomban tartotta. Éppen ezért egyszer használatos a fenti recept is, hiszen ha már ismerjük a ránk váró fordulatokat, a bekövetkező hihetetlen események sem ütnek annyira.
A második rész legfájóbb hibája így a szinte egy az egyben átvett történet – maga a „nyomozás” így teljesen érdektelen, és a történet gyakran gyötrő unalomba is fullad emiatt. A csavarok hiánya, a lanyhább tempó azonban még akár bocsánatos bűn is lehetne – de ezzel együtt sajnos jönnek az erőltetettebb és kimódoltabb poénok is, hiszen az alkotók úgy akarták emelni a tétet, hogy sokkal keményebb, illetve morbidabb komikumot eszeltek ki.
A bangkoki helyszín természetszerűleg hozza magával az össze felszínes sztereotípiát is – a nőnek látszó hímprosti, az öreg shaolin-szerzetes és a béna bűnözői szál viszont már nem olyan vicces, mint az ironikus Las Vegas-i körkép. A nevadai kaszinóvárost egy drogos bulitanyaként ábrázolni azért lehet annyira vicces, mert egy egész iparág sulykolja belénk ezt a képet még akkor is, ha ez egyébként a valóságban azért nem egészen így van. Az ázsiai metropolis azonban már nem ilyen könnyed játszótér: hőseink láthatóan elvesznek benne, és az alkotók a leegyszerűsítő előítéleteken kívül semmit nem tudnak mondani róla. Túl kusza és izzadságszagú lesz így a kimaradt éjszaka is – és már nemcsak a levágott ujj, illetve a lejegelt halott kínai lesz erőszakosan buta vicc, de az orosz maffia és az Interpol szerepeltetése is értelmetlenül lóg ki a film teljes szövetéből.
Kétségtelen, hogy a Másnaposok sem volt filmtörténeti mérföldkő, de a friss ötletekkel és a pofátlanul zseniális recepttel valódi bűnös élvezetként mégis rendkívül szórakoztató volt. Azzal, hogy a második rész semmi újat nem tesz hozzá a dologhoz, éppen a lendület és a meglepetés ereje veszett ki a történetből, a brutálisabbnak, erősebbnek gondolt poénok pedig nem nevetésre, hanem zavart hümmögésre ingerlik a nézőt. Stílszerűen fogalmazva az alkotók csak a rókabőrt húzták le a sikeres elődről, és ezzel a biztonsági játékkal a kasszasiker ugyan garantálva is van, de útközben az előd szerethető, kedves bája sajnos csúnyán odaveszett. Hiába, a részeg haver beszólásain mindig önfeledten nevet az ember – egy alkoholista poénjai viszont egyszerűen csak szomorúak.
