Fritz Lang és egy náciellenes, kémes-háborús propagandafilm 1944-ből...nagyon izgalmasnak ígérkezett. Fritz Langért mondjuk nem különösebben vagyok oda, mindig is afféle mesterembernek tartottam. Nagyon tehetségesnek, de a filmjeiben van valami hideg precizitás, ami a szememben nem fér össze a zsenialitással. Persze ettől még vitán felüli nagyság - az M tényleg nagyszerű és jó pont hogy szerepel a Megvetésben...
Nagyon kíváncsi voltam a filmre, elvégre egyrészt Lang személyesen is érintett a témában (nácik elől menekült el) - másrészt elég kevés (szinte zéró) háború alatt készült kémfilmet láttam, hisz inkább szolgáltak propaganda, mint művészi célokat (ezért általában nem is állták ki az idő próbáját). A kémfilm amúgy mindig nagyon izgalmas - a szememben a kém a legrealisztikusabb szuperhős (lásd. Bond vagy Bourne).
Nos, a film után sem tartom Langot zseninek: az érintettsége ellenére tisztes mestermunkáról van ismét szó. A film eleje ugyan ígéretes: az elmegyógyintézet békés világából szabadul ki a háborús káoszba főhősünk (ami de szép metafora...) hogy véletlenül átvegyen egy tortát, amelybe fontos dolgot rejtettek. Hogy kik? A film másik erénye, hogy a náci kémhálózat szinte végig láthatatlan, ijetsztően precíz és hatékony, növelve így a film "nácikém-ellenes propaganda" értékét.
Valószínű ennek az értéknövelésnek esett azonban áldozatul a sztori is - pedig az a Graham Greene írta, aki rengeteg hasonló, de minőségileg sokkal jobb kémfilmet írt. A történetben ugyanis hatalmas lyukak tátonganak. Nem világos, hogy a fő bonyodalmat okozó kis kapszulára miért nem vigyáztak sokkal jobban ezek a végtelenül gonosz és nagyon jól szervezett náci kémek - elég könnyen hagyják ugyanis elveszni, másrészt elég irracionális módokon próbálják visszaszerezni (először egy embert küldenek, kezdetben nem ölnek érte, nem is keresik stb.). Másrészt nem világos az sem, miért szeret bele a főhősnő szinte azonnal főhősünkbe (akinek ráadásul terhelt múltja van, de az sem világos, mivégre kell nekünk megtudni ezt is). Az már csak hab a tortán, hogy megjelenik egy femme fatale is (akinek feltűnése a vásznon egyébként csillagos ötös) - és őt is elcsábítja főhősünk, hogy aztán e hölgyről később csak egy utalást halljunk.
Talán a nagy igyekezet okozta e logikai bukfenceket, hiszen a történet robog előre. A réseket csak részben fedi el Lang precíz, feszes, "poroszos" rendezése, mely ugyan végig pörgeti a filmet, de a finálé rövidre szabásában picit önmaga paródiája lesz: semmi sallang, csak egy kötelező végepoén a The End felirat előtt. A film végeredményben tehát megbízható, egyáltalán nem unalmas - de sajnos ennél nem több. Ezt pedig az sem igazolja, ha háborús célokra készítették. A történet hézagjait még le tudnám nyelni, de a nagy rendezők iparosmunkái mindig kiábrándítóak, főképp ha komolyabb potenciál is van az alapanyagban. A Göbbels-t kikosarazó, expresszionista Lang akár egy borzongató film noirt is rendezhetett volna a nácik félelmetes, láthatatlan kémhálózatáról - sajnos azonban épp csak egy átlag feletti filmre futotta.
Értékelés: "A félelem minisztériuma: 5/10"
