A múltkorában nagy vihart kavartam azzal a meglátásommal, hogy a nyolcvanas évek sajátos mélypontot képvisel a közízlés történelmében. Nosztalgia ide vagy oda, szerintem igenis örüljünk, hogy vége lett és bár a kilencvenes/kétezres évek sem állnak sokkal jobban, az igénytelenséget mára mégis ügyesebben leplezik, ergo nem vagyok egyedül abbéli meglátásommal, hogy ami abban az átkos 80-as évtizedben volt, az bizony nem volt fenékig tejfel. Természetesen nem állítom, hogy akkoriban nem születtek remekművek és nem voltak jó dolgok is, de koncentráljunk most mégis a fő trendekre és vizsgáljuk meg, mi és hogyan romolhatott el akkor és mivel a filmekhez értek, ezen keresztül merüljünk a gagyi bugyraiba. - ugyanis ha máshol nem is, de a filmben egyértelműen ez az évtized szülte azt a fajta közízlést, melyet mind a mai napig nyögünk (vagy élvezünk, nézőpont kérdése). Miért alakult így? A kérdés természetesen rendkívül összetett, így önkényesen fogom kikapni azokat a kardinális motívumokat, ami miatt perverzen borzongatóak a korszak emblematikus hollywoodi alkotásai.

A nagy illúzió vége

Lerágott csont, de a hatvans-hetvenes évtized kétségkívül nagy ferfordulást hozott a világban, főleg Amerika társadalma bolydult fel, mely aztán átszivárgott az élet minden területére. Lehet utálni az akkori divatot/zenét/filmeket, egy dolog azonban biztos: a társadalmi mozgással együtt hihetetlen kreatív energiák szabadultak fel. Ha csak a hollywoodi filmet nézzük, a hetvenes évek igazi aranykor volt, hisz győzött Új-Hollywood és elsöpörve a megmerevedett struktúrákat olyan filmes kifejezésmódok és témák kerülhettek a mainstream mozikba, amelyhez fogható vérfrissítés azóta nagyon ritkán történik.

Az most messzire vezetne, 1980-ra mi a fene történt - az azonban tény, hogy ezek a korábbi kreatív, kicsapongó energiák a konszolidálódó társadalmmal együtt eltűntek/kifáradtak és a "zűrzavar" helyére a nyolcvanas években egyfajta visszarendeződés következett be. A korábbi filmes lázadók is betagozódtak a rendszerbe és élvezték annak gyülömcseit (vagy messzire kerütek a mainstream filmtől). Hollywood az évtized elejére szinte teljesen a nagytőke irányítása alá került, eltűntek a régi filmcézárok és a döntéseket szigorúan pénzügyi alapon hozták meg. No és persze jött Reagan is, de erről később!

Jött tehát a nagyvállalati szemlélet, a tőke pedig a filmbe is csak befektet, nincsenek nagyon esztétikai szempontok - így az új stúdióvezetők átfésülték a régi sikereket, keresve a tuti receptet, mégis hogyan lehet szinte biztosan kaszálni. Ezzel megjelentek a piaci szegmentációs technikák (kinek, mikor, hogy csináljunk filmet) és a klisékből épülő, "biztosra" menő forgatókönyvek - a korábbi kreativitás pedig teljesen a háttérbe szorult. Az évtized derekára így megszületett a telivér blockbuster!

Svájcinéger és Szilveszteri Szalonna

Reagan reglánása szorosan összefügg a fenti folyamatokkal. Elnökünk fő feladatának a rendcsinálást és Amerika megtépázott önbizalmának helyreállítását tekintette - az elmúlt évtizedekben ugyanis volt minden (politikai gyilkosságok, botrányok, Vietnam és társadalmi lázongás). E fenti célokhoz alkalmazott neokonzervatív politikáját pedig nagyon okosan a fehér középosztályra alapozta, protestáns-erkölcsi köntösbe bújtatva a nagy amerikai álmot; de egyúttal kijelölve egy markáns ízlésbeli irányt is, melyre természetesen Hollywood is ráállt.

Erre a reagan-i tematikára nagyszerűen rímel az akkoriban megszülető bazinagy-bazikemény akciófilm óriási sikere. A társadalom ugyanis rezonált erre az egész problematikára, helyeselte a vázolt célokat és szerette volna mindezt a vásznon is látni. Amerikában pedig a néző az úr, ezért lehet a nyolcavanas évek nagy akciófilmjeinek legfőbb és legfeltűnőbb vonása, hogy az izmos (szinte péniszként duzzadó) nagy fehér férfi rendet tesz a világban: Rambo bosszút áll Vietnámban, Svájcinéger meg az őserdőben vagy épp a mocskos bűnözőket szívatják meg hazai pályán. Az akkori akciófilm műfaja fennen hirdeti az erőtől szó szerint szinte kicsattanó fehér amerikai férfi hatalmát, ő veszi át újra a kezdeményezést és söpör le mindent és mindenkit. Ennek ellensúlyozására aztán persze majd átvariálódik a műfaj, de a főbb toposzok nagyon sokáig maradnak.

A sátáni videó és a kábeltévé

Mint fentebb levezettem, a 80-as évek fő műfaja tehát a sablonra működő blockbuster lett, lehetőleg valami macsós keménység - de ettől még nem feltétlen kellene utálni a korszakot. Ami engem igazán megmosolyogtat, az nem is a műfaji átrendeződés, hanem a filmkészítés megváltozásának képi- és technikai lenyomata.

Az évtized elején megjelenik ugyanis a videó és a kábel és ez átszabta a mozifilmek stílusát is. Míg régebben a filmeket csak mozivászonra álmodták, a nyolcvanas évekre már egészen máshogy kellett gondolkodni, hisz egy pénzügyileg igazán sikeres filmnek hozni kellett a videós bevételt is, no meg a későbbi kábeles sikert is.

Ami persze a moziban régen beütött, az új közegben nem biztos, hogy működik - a vetítés alatt ugyanis nem kapcsolhat el a paraszt, de otthon a videó és tévé esetén már igen. Az új filmnyelvi trend éppen ezért a gyorsabb vágás és az állandóan mozgó kamera lett, hogy a néző egy perce se tudja levenni a szemét a képről, hiába uralja a távirányítóval a filmet. Ha dinamikus a látvány és állandóan pörög, nem kapcsol el. (Ez a helyzet azóta csak egyre rosszabb lett...)

Még egy adalék kell, hogy megkapjuk a tipikus nyolcvanvalahányas filmet: a szín. A kezdeti videók ugyanis annyira felhúzták a színek kontrasztjait, hogy a tecnicolor színek rémesen mutattak az otthoni cuccokon. A megoldás az lett, hogy mosottabb, életlenebb színre fazonírozták a korszak filmjeit - ismerős az a kékes-szürkés tompa képi világ?

Megjelennek a tinik

A korszak másik nagy felismerése a vásárlóképes tinédzser-réteg felfedezése volt. Ezzel egyrészt megjelent többek között bugyuta tini-vígjáték és a friss slasher műfaja, másrészt a film átvette a korszak nagy ikonjának, az  MTV-nek a stílusát és képi világát is. Ez pedig tényleg rendesen odaüdött, mert nemcsak az operatőri munkát szabta át (füst, giccsfények és neonszínek), de a moziba végleg beszivárogtak a hihetetlen hajak, ruhák és zenék is - több film kvázi videoklipp-füzérként kezdett operálni. Ennek emblematikus figurája Tony Scott és a Top Gun - ez a kultikus mű tulajdonképp az összes eddig tárgyalt dolgot egyesíteni tudja magában, hisz okosan tervezett blockbuster, ahol a fehér férfi rendet tesz a világban zenére vágva, mintegy másfél órás videoklippben toboroz a reagan-i hadseregbe fiatal macsókat. Imádom!

A másolat másolata

A videó és a kábel persze sokkal fontosabb dolgot is tett értünk! Kifizetődővé vált olcsó és kis költségvetésű filmeket is gyártani, melyek nagy része természetesen a blockbusterek farvizén eveztek, másolták az amúgy is szorgosan ismételt kliséket, vagy épp ezeket próbálták "megbolondítani" hihetetlen ötletekkel. Jöttek a nindzsa filmek, a karatés ínyencségek és a koppintások, ahogy jöhetett Chuck Norris, Dolph és Jean-Claude - szinte könnybe lábad a szemem, ha ezekre a gyöngszemekre gondolok!

Konklúzió

Természetesen számtalan összetevőt lehetne még említeni, én viszont most csak arra kerestem választ, az általam nosztalgikus áhítattal körülvett borzalmakat mi is okozhatta. A fenti jelenségek persze nem ennyire fekete-fehérek, de igenis hiszem azt, hogy ezek nagy csapást mértek ránk - a vérgagyi azóta is kísért, sőt! A fő gondom a nyolcvanas évekkel mindenképpen az, hogy ekkor vált nyilvánvalóvá: az üzlet az üzlet. A fővonalból végleg eltűnt a spontán kreatív energia és mindent áthatott a vállalati értekezletek szürke és unalmas szemlélete. A divathullámokat már gondosan fésült, szivarozó háborús bűnösök diktálták egyetlen cél, a profit maximalizálása érdekében. Maximalizálni meg pofonegyszerű: minimális és biztos befektetés, óriási hozam - közgazdaságtanilag ez igénytelenséget, ellenőrzött és szabályozott alkotói folyamatot és könyörtelen nézői kiaknázást jelent!
Így jártunk!

A nagy kliséhasználat persze pozitív változásokat is jócskán hozott, mert a sikerhez mindig frissíteni kellett. Így keveredhetett a horror és vígjáték (Ghostbusters), az akció- és katasztrófafilm (Die Hard) vagy az akció- és történelmi film (Indiana Jones). A video okozta kockázatmegosztás pedig utat nyitott olyan rendezőknek, mint Carpenter, Stone vagy Lynch stb. - de mégis, ha a nyolcvanas évek fő sodrását nézzük, a mai napig azzal etetnek minket, amit akkor főztek ki!

Amúgy Magyarországnak még nagy szerencséje is volt abban, hogy ez az egész tíz évvel később és már tompább formában söpört itt végig. Biztos távolból szemlélve pedig a nyolcvanas évek átlagfilmje nálam különös glóriát kap és rohadtul izgalmasnak tartom, mert segít megérteni a mai szeméthalmot és ráadásul ínyencen szórakoztató!