Mindig örömmel vegyes borzongással szembesülök az olyan alkotásokkal, melyek szinte esszenciális mennyiségben konzerválták a nyolcvanas évek neonfényes bumfordi szépségét. Néhány film esetében ugyanis olyan szerencsés együttállással találkozhatunk, hogy a mű minden elemében képes közvetíteni ezt a bizonyos korszakot pontosan úgy, ahogyan az emlékeimben él: gépzenés, neongagyi, kétbites B-film formájában. Nagy öröm, ha ilyen alkotásra bukkan az ember és ezt a könnyfacsaró élményt még az is tetézi, hogy általánban tíz perc után mindig rádöbbenek: ezt valami elkent képű vhsen már láttam anno és akkor bizony hú de beszartam tőle...ezek az elfeledett alkotások tehát egyszerre teljesítik be az időutazás, a történelmi tanulmány, a nosztalgia és a bűnös élvezet látszólag egymást kizáró szerepköreit, kívánhat ennél többet az egyszeri filmnéző?
A Gyilkos robotok pontosan ebbe a ritka állatfajba tartozik és ezért ott a helye minden, a korszakra fogékony filmszerető ember gyűjteményében! Ez az 1984-es gyöngyszem ugyan anno nagyon elhasalt a művelt nyugaton, itthon viszont a bécsből hordott videókkal együtt beosonva hatalmas, csak illegális másolásokban mérhető sikert aratott és okozott persze rémálmokat nem kevés fejlődő, fiatal léleknek (hol volt akkor még a 12-es karika...). Ez a jobb sorsa érdemes tech-sci-fi tehát nyugodtan nevezhető kultikusnak és a mai szemmel igazi időkapszula, ráadásul gyilkosan jó szórakozás - ezt a hatást fokozni csak tényleg úgy lehetne, ha a dvdre vhs-minőségben kopírozták volna!
Ezt a robotos történetet amúgy nem akárki írta/rendezte - Michael Critchton ugyanis olyan későbbi sikerek szellemi atyja, mint a Jurassic Park, a Twister vagy épp a Vészhelyzet. 
Persze az úriember írásai azért nem emelkednek dosztojevszkiji magasságokba, de arra azért mindenképpen alkalmasak voltak, hogy hízlalják a hollywoodi bankszámlákat és afféle áltudományos komolyság látszatát is fenn tudták tartani. E műve is effléle ambíciókkal indul és a kiindulás a robot-ember viszonyának antiutópista, mélyebb ábrázolását ígéri, hogy aztán az egész katyvasz hamisítatlan futurista akcióba fulladjon - ész és feszkó helyett tehát nagy adag mókát kapunk, de ennél jobb nem is történhetne, hisz így a film nem szimplán elavulttá vált, hanem afféle neontech-patinát kapott.
Amiért viszont abszolút kötelező néznivaló a film, az az egyszerű tény, hogy nyolcvanas évek szörnyű démona mélyen átszellemíti a filmet. A filmzenét az a Jerry Goldsmith szerezte, aki nagyszerűen tudott szimfónikus zenekarokat horrorra hangolni - itt viszont egy akkori "káziószinti" összes idegesítő effektjét felhasználja a lézerhangtól a műdobig - ilyen borzongató hangorgiával ma már csak a kínai piacon találkozunk. A film képi világa szintén letörölhetetlenül a kor szülötte - a látvány tompa, kontrasztszegény és fakó - ez pedig nem véletlen, elvégre ezt a filmet a mozi után egyből az akkor még csak bimbódzó videóra szánták, ezért nem lehetett magas kontrasztó, telivér színekkel dolgozni (bővebben erről itt).
A történetet nem ecsetelném bővebben: van egy gonosz csavó meg egy jó rendőr és mindeféle robotok, ebből kábé össze lehet rakni minden szükséges infót. A lényeg amúgy természetesen a "modern" fegyverek és robotok ábrázolása - ezekből pedig fontos információkat szerezhetünk arról, milyen jövőképben gondolkodott az akkori kor embere! Először az ugrott be, hogy akkor valamiért úgy gondolták, ki fog halni az összes formatervező és desinger - érdemes megfigyelni a robotok teljesen szögletes és minden funkciót nélkülöző formáját és a szar különböző árnyalatait hordozó színeit. A modernség persze itt mindenféle öklömnyi csipeket és villogó kapcsolókat jelent, no meg egy bazi nagy ezüstpisztolyt, amiből hőkövető lövedéket lehet kilőni...Nincsenek repülő autók, szuperszámítógépek vagy űrhajók, csak egy pár lassú, ízléstelen és értelmetlen robot. Óóó szép új világ, jöjj el!
Ha esetleg ennyivel nem csináltam volna kedvet ehhez az egészhez, akkor meg kell még említenem, hogy a főszereplő nem más, mint az a Tom "Magnum" Selleck, aki a világegyetem azon 
maroknyi férfiainak tagja, akiknek jól áll a bajusz. Néhány vicces szemüvegtől eltekintve azonban Selleck a film egyetlen komolyan vehető pontja: az alakítása teljesen rendben van és vállalható. A gonoszról viszont ugyanez már nem mondható el, a KISS-tag Gene Simmons ugyanis annyira csúnyán néz végig, hogy bár színészi alakításról nem beszélhetünk, cserébe viszont sikerült összehoznia egy kegyetlenül vicces genyó-nagypisztolyos-mocskot - mondanom sem kell, emberünk magyar származású! A film esszenciális szépsége amúgy éppen abban áll, amikor ez gonosz Luther-csávó nyomatja a hőkövetős lövedéket meg mindenféle gyilkos robotpókokkal sokkalja a népet. Priceless!
Azt hiszem, ennél tovább nem szükséges a film erényeit ecsetelnem - igazi időkapszulával van tehát dolgunk, melyből egy letűnt kor leheli ránk hűvös lehelletét: de szép is volt, amikor nem az internettől és a számítógép tudatra ébredésétől féltünk, hanem attól, hogy ránktámad a hűtőszekrény vagy a papírdaráló. Kultikus műről beszélünk tehát, egy igazán bumfordi tech-mókáról az átkos nyolcvanasból - tényleg kötelező!
