Talán nem vagyok egyedül a problémával, de én nagyon nem szeretem a híres-könyből-híres-film kombinációt. Mert ugye vagy az van, hogy olvastam a könyvet és a fejemben ott a komplett vizuális lenyomata, amit persze úgysem kaphatok vissza a vásznon, vagy a film után már nem nagy élmény az adott könyv, elvégre csak az adott filmrendező szemével leszek képes utána életre kelteni a betűket. No meg ugye egy könyv olvasása az mégiscsak mélyen személyes élmény, hisz az ember saját vizuális világot épít hozzá, intim viszonyba kerül a szöveggel és beleviszi magát is a megértésbe: elmorfondírozik mondatokon és mintegy kiteszi a történet szigorúan szubjektív hangsúlyait is...a megfilmesítés meg ezen az egész intim élményen trappol át úgy, mint kopasz terepjárós a közúti zebrán. Kellemetlen egy élmény!
Elmorfondíroztam hát azon, hogy vajon ennek az egész problémának és rossz érzésnek a gyökere talán nem éppen abban van, hogy a film óhatatlnul is mintegy "olvastatni" akarja velünk a feldolgozott könyvet és ebben a gesztusban van valami (talán akaratlan) erőszakosság? Könnyen lehetséges, hogy éppen e momemtum miatt telepszik ránk a megfilmesítés és megy neki a bennünk felépült olvasásélménynek, vagy más oldalról az írott történet megrágásával teszi érdektelenné számunkra a későbbi olvasást. Ez arra is választ adhat, miért tudnak inkább működni az "inspired by" filmek, amikor a rendező elszakad az eredeti irodalmi alkotástól és annak csak egyes történetfoszlányait veszi át, vagy esetleg néhány elemét - illetve ez megmagyarázhatja azt is, miért sikerül általában inkább a gyengébb matériából remekműveket forgatni, elvégre a "közepes" műveken könnyebb ezt az említett "erőszakot" elkövetni, hisz a könyv-alap ez esetben nyilván sokkal jobban formázható.
A jelentős irodalmi alkotás ugyanis szinte szó szerint ellenáll a megfilmesítésnek, elvégre olyan erős összetevőkkel rendelkezik, melyek óhatatlanul csalják csapdába a jobb sorsra érdemes rendezőt. A nagy alapmű elvégre egy komplex szövet, melyből a filmes a maga szájíze 
szerint húz ki egy-egy fonalat (történet, hangulat, ne adj isten vélt mondanivaló) - ezzel pedig szépen fel is bomlik az eredeti text(úra) és egy csak egy csonk torzó marad. Ennél pedig már csak az rosszabb, ha megpróbálkoznak a szó szerint megfilmesítéssel - ebben az esetben valami hideg, perverzen értelmetlen lenyomatot kapunk, melynél még a "Kötelezők röviden" is több érzelmi tartalmat közvetít. Látszólag tehát a 22-es csapdájában vagyunk, mert ha a rendező értelmez, akkor azzal a szánkba rág és művet csonkol - ha meg nem értelmez, akkor az irodalom felszínét pöcölgeti csak, azt meg kérdem én, ugyan minek.
Ebből a faramuci helyzetből persze csak látszólag nincs kiút, valójában azonban pofonegyszerű dolgot kell csak cselekednie az egyszeri filmesnek: nem arról kell forgatnia, hogy szerinte miről szól az adott köny, hanem arról, hogy őt magát mi fogta meg benne, miért tartja irodalomnak és mit váltott ki belőle. Ezzel ugyanis azt tudja elérni, hogy saját művészetébe integrálja és hát az ember épp ezért csinál filmet, elvileg. Talán óriási közhelynek tűnik mindez, mégis nagyon ritka az ilyen filmkészítői hozzáállás - ezt ugyanis csak leírni könnyű, megvalósítani már annál nehezebb, ehhez ugyanis olyan tehetséges rendező kell, aki ki tud szakadni az adott író bűvköréből és a művön keresztül tudja átsugározni saját lényét. Tulajdonképpen borotvaélen kell táncolnia: úgy kell értelmeznie az alapot, hogy nyitva hagyja a néző számára és közben új minőséget (saját filmet) kell létrehoznia. Asszem ezek után talán világos, hogy miért van oly kevés sikerült feldolgozás.
A szabályt erősítő egyik legjobb kivétel pedig éppen azért a Nem vénnek való vidék, mert ennek mind a könyv-, mind a filmverziója úgy tudott rövid idő alatt kanonizálódni, hogy 
mindkettő saját jogon is remekmű. Azon ritka együttállásról van tehát itt szó, amikor könyv és film úgy tud zseniális lenni, hogy közben rávilágítanak a másik legnagyobb erősségeire is. Talán mondanom sem kell, ebben az esetben én a filmmel szembesültem előbb és töredelmesen vallom be tudatlanságomat, de igencsak meglepődtem, mikor megtudtam, hogy nem originált Coen-forgatókönyvről van itten szó.
A No country szigorúan vett története ugyanis annyira elevenébe vág a Coen-univerzumnak, mintha csak a Véresen egyszerű továbbgondolásáról lenne szó. A kisemberek káoszba süllyedő világa köszön ugyanis itt is vissza, mint a testvérpár legsikerültebb munkáiban (zászlóshajó a Fargo) - McCarthy könyvének általuk történő feldolgozása így utólag szinte elkerülhetetlennek tűnik. Coenék filmes látásmódja ráadásul tökéletesen passzol az írói stílushoz...ömlesztett mondatainak éppen a fivérek hosszú snittei felelnek meg amit ugyanúgy törnek meg a hirtelen, szinte közönnyel lezajló véres jelenetek, mint McCarthy hirtelen tőmondatai.
A film legnagyobb erénye azonban mégis az alapanyag és már meglévő rendezői világ egymást megtermékenyítő szimbiózisában van. Eddigi káoszba zuhanó világaikban ugyanis még mindig akadt olyan szereplő, aki átlátta az egész kavarodás szomorú iróniáját (a magánnyomozó a Véresen egyszerűben, a terhes rendőrnő a Fargoban) - itt azonban Bell sheriff már nem juthat el 
erre a pontra és Chigurh figurája is ezért válhat annyira metafizikussá. A történet ilyetén hangsúlyozása így mintha eddigi rendezői pályájuk szerves fejlődésének eredménye lenne, holott mindez McCarthy művéből is kiolvasható.
Mindezek fényében azt hiszem nem is kell ecsetelnem, miért vártam olyan sokat a könyv elolvasásával - egyszerűen nem hittem, hogy ilyen erős film után bármiféle szellemi kalandot tartogathat számomra az eredeti mű. Hát a nagy túró nem! Nemcsak arról van szó, hogy McCarthy története teljesen más színekkel dolgozik és máshová helyezi a hangsúlyokat, de a könyv abszolválása után film is (és ezután visszahatva a könyv is) számtalan új nézőponttal gazdagodott. Coenék értelmezése ugyanis valóban benne van a könyvben, ennek ellenére szerencsésen hagytak el olyan részeket, amelyek nem illeszthetők hézagmentesen a kiforrott rendezői látásmódjukba (főleg a sheriff nemesen konzervatív figurája) - a film így valóban nem erőszakolja meg a könyvet, ahogy a könyv sem determinálta a mozgóképet. Coenék úgy adták vissza, hogy magukat adták - ez pedig már-már paradox!
Hosszan lehetne persze ecsetelni a könyv és film különbségeit, erényeit és felfogásbeli különbségeit, de a lényeg valahol éppen itt van, hogy egy ilyen ecsetelésnek van értelme! Lehet itt ugyanis bekezdést bekezdésre hányni, a lényeg mégis az, hogy ha jó rendező nyúl jó író művéhez, akkor úgy tud szuverén remekművet alkotni, hogy az egyszerre vonja ki az alapanyag esszenciáját és közben hozzá is tud szólni - azaz lesz egy filmélményünk, egy könyvélményünk és egy harmadik filmeskönyves élményünk is.
Ez pedig tényleg ritka, mint a fehér holló, de néha mégiscsak összejön és akkor valóban különleges kalandokban lehet részünk!
