Jó turnéfilmet készíteni kicsit olyan, mintha az ember a tökéletes csapolt sört keresné - ne legyen túl habos, de azért tajtékozzon, legyen megfelelő a szénsav, a hőfök és persze a gabona íze is kellően karakteressé formálódjon a szájban, de mégse legyen egyik összetevő sem tolakodó...persze egy turnéfilm esetén a maláta/komló arány nem igazán mérvadó, de a jól sikerült alkotásnak körülbelül éppen ennyi szempontnak kell egyszerre megfelelnie. Egy ilyen műbe ugyanis egyrészt kell sok zene meg videóklippes esztétika, aztán ellenpontként valamiféle road-movie hangulat érzelemmel és kitárulkozással - mindezeket pedig olyan arányban kell elkeverni, hogy semmiből se legyen túl sok vagy túl kevés. Ja és persze ez az egész mehet a kukába, ha nem tud valami esszenciálisat is közvetíteni az adott zenekarról és mindezt úgy kell összebűvészkedni, hogy csak élő, egyszeri felvételek állnak rendelkezésre. Ha esetleg az eddig vázolt képlet könnyen megvalósíthatónak tűnik, akkor ezt az egészet még azzal is meg kell fejelnünk, hogy a tökéletes turnéfilm nemcsak az elvakult rajongókat tudja megcélozni, hanem a zenekart csak felületesen ismerő egyszeri nézőket is bevonja az egész jelenségkörbe. Ezek után azt hiszem, nem is tűnik olyan nagy csodának, miért annyira ritka a jó turnéfilm, mint a tökéletes csapolt sör - a White Stripes új mozgóképe viszont épp e ritka jelenség míves példája és mint ilyen, fontos műalkotás.

Emmett Malloy rendező ugyanis tökéletesen tisztában van a fentebb vázolt kényes feladattal és olyan kifogástalan elegyet tud építeni, ami bizony igen kifinomult arányérzékről tanúskodik. Jelen esetben ugyanis a White Stripes 2007-es kanadai turnéjába kapcsolódunk be, annak is az északi sarkkörön túli részébe, ahol a zenekar természetszerűleg nem hatalmas stadionokat, hanem kisebb közösségi házakat tölt meg és közben még apró meglepetés-koncertekre is marad ideje, többek között buszon, hajón, billárdszalonban és bowlingpályán ad elő spontán néhány számot az éppen arra járóknak. A zenei anyag tehát éppen ezen okból már önmagában is érdekes lenne, de a rendező nem hagyja, hogy erre épüljön a film és kvázi videoklippé váljon, ezeket az előadásokat mindig a megfelelő helyeken szakítja meg beszélgetésekkel, elmélkedésekkel és a turné tulajdonképpeni történéseivel.

Végeredményben így egy road-movie zajlik a szemünk előtt, elvégre alapvetően Meg és Jack White különleges utazását követhetjük nyomon, amely nemcsak fizikai, de spirituális út is (ahogy annak egy jó road-movieban lennie kell) - a duónak ugyanis a turné alatt szembe kell néznie azzal a kérdéssel is, hogy vajon van-e még bennük elég kreatív energia a folytatásra. Jack többször megpróbálja összegezni a zenekar lényegét és kiderül az is, Meg miért nem beszél sokat. Közben persze láthatunk egy kis fényezést is, elvégre kiderül róluk, hogy nagyon jó fejek (meglepő, hogy nem seggfejnek ábrázolják őket) - mindezért viszont kárpótol minket a több, meglepően őszinte és néhol kifejezetten megkapó pillanat és ez szerintem még a legellenségesebb nézőt is megpuhítja.

A film legnagyobb dobása azonban mindenképp az a tény, hogy bepillantást enged a White Stripes legbelső kémiai folyamataiba és a turné végére közelebb kerülünk ahhoz a rejtélyhez, hogy miképp is tud ez a két ember ennyire erős zenei világot felépíteni. A csendes Meg és a harsány Jack ugyanis tulajdonképp a zenén keresztül érti meg igazán a másikat és ezt nagyszerűen kapja el a rendező, miközben persze azt is láthatjuk, milyen zenei hatásokból épülnek fel a zseniális számok. A lényeg azonban mégis azokban az apró pillanatokban van, amikor a színpadon interakcióba lépnek egymással és láthatóan tökéletesen érzik és értik egymást. Vicces, mennyi helyen sajnálták már le Meg White primér dobolását, pedig e felvételeket látva a napnál is világosabb, hogy éppen ez az alap, amire Jack White ráépítheti a maga blues-, rock- és folk-fantáziáit.

Mindezt ráadásul gyönyörű képeken keresztül tolmácsolja a rendező, alkalmazkodva természetesen a White Stripes monokróm világához - a különböző rétegeket pedig ügyesen határolja el a képstílus változtatásaival. A film különleges atmoszférája így szinte beszippantja a nézőt és az egész igazi történetként kezd működni...akár csípjük őket, akár nem, elkezd minket érdekelni ennek a furcsa utazásnak a vége. Ez a végpont pedig valóban megható és abban a kivételesen őszinte pillanatban végül mindenki rádöbbenhet arra a titokra, hogy miért annyira különleges a White Stripes-jelenség. Az Under great white northern lights tehát jóval több, mint egyszerű zenekari promóanyag - egy szuverén és teljes jogú film, egyike a nagyszerű turnéfilmek kicsiny táborának, amely azt a csodát képes véghezvinni, hogy nemcsak egy zenekar belső működését tárja fel, hanem két ember furcsán megkapó viszonyát képes megragadni. Ha másért nem, hát ezért mindenképp érdemes megtekinteni!

(Ja, azt pedig halkan jegyzem meg, hogy a zenekar már minden környékbeli országban játszott, kivéve kis hazánkban...no comment!)