Na vajon miért néz az egyszeri férfiember efféle amerikai cukor-romantikus komédiát?! Jelen esetben én úgy próbáltam menteni saját büszkeségem, hogy a nyilvánvaló asszonyi nyomást átideologizáltam és e nevetős-válós film megtekintését saját magam számára Meryl Streep főszerepe miatt tartottam elengedhetetlenül szükségesnek. Gyenge próbálkozás tudom, de azért itten mégiscsak egy élő legenda alakításáról van szó és valahol mélyen azért valóban kíváncsi voltam arra, színészóriásunk mit hoz ki ebből a látszólag tucatszerepből.

Az Egyszerűen bonyolult ugyanis a felszínen nem több, mint egy korrekt tucatfilm - egy női rendező filmje a válás utáni nehézségekről, illetve arról a nevetségesnek ható alapszituációról, hogy hősnőnk a gyerek diplomaosztóján összejön az ex-férjével, aki azóta pesze újra megnősült, ergo jelen esteben ő lesz a szerető. Közben persze megjelenik egy új férfi is az életében, no meg mindezek folytán a gyerkőcökkel is adódik kalamajka...csupa nevetés és romantika tehát, ha pedig már kellően megpuhultunk, a végére jöhet a tanulság is: a válás és újrakezdés nem egyszerű dolog.

Nancy Meyers rendezőnő becsületére legyen mondva, hogy mindezt tényleg úgy vezényli le, ahogyan az a nagy hollywoodi könyvben meg van írva: színes szagos képekben az összes ilyenkor szokásos poénnal és közhellyel, innen nézve tehát a szokásos minőség (ami lehet jó és rossz is) - de amivel mégis sikerült az átlag fölé tornásznia ezt a bizonyos opust, az a nagyszerű színészválasztás. Meryl Streep ugyanis még hatvan felett (!) is sugárzó nő és ráadásul remek színész, akinek nemes egyszerűséggel elhisszük, hogy ez az egész kalamajka tényleg annyira bonyolult érzelmi kérdés, hogy van ok a könnyekre és nevetésre, ráadásul neki még azt is bekajáljuk, hogy az életében megjelenő két kan közötti választás tényleg lényeges kérdés. A film meglepetésfaktora ugyanis éppen ebben a választásban van: a rendező tudván, hogy bízhat a színészeiben, ügyesen lebegteti a nagy végső kérdést, tudniillik hogy kit is választ majd a hősnőnk - a két hím karakterekét ennek megfelelően végig ügyesen egyensúlyozza a szeretnivaló és a balfasz között.

Meryl Streep azonban még egymaga kevés lenne az üdvözüléshez, a film legnagyobb erénye számomra -meglepő módon- Alec Baldwin jelenléte és az ő nagyszerű alakítása. Mindig is csíptem az ő irónikus, kikacsintóan agresszív seggfej szerepeit, de ebben az ex-férj szerepben szó szerint brillírozik és afféle kövér tahóként hol tenyérbemászóan nagy mocsok, hol pedig sajnálatra méltó, kapuzárásos pánikkal megvert férfimedve - Baldwin lehengerően egyensúlyoz e két oldal között és teszi mindezt sok apró geggel és tenyérbemászóan közhelyes (ettől irónikus) dumával. Ha más nem is, a figurája majdnem elviszi az egész cukormázat a hátán...

Ugyanez korántsem mondható el a történet harmadik főszereplőjéről, aki Steve Martin lenne. Az ő esetében én egész egyszerűen nem tudok felfedezni semmiféle színészi játékot, a fehér hajú bájgúnár tényleg ugyanaz a figura, akit eddigi romkomjaiban alakított - ami viszont egy picit mégis érdekessé teszi a megjelenését, hogy Steve barátunk örgedés elleni küzdelme újabb állomásához érkezett és felvarratta a szem körüli ráncait, ettől pedig úgy néz ki mint valami elmebeteg kínai, aki Steve Martinná akarta operáltatni magát. Ez már ad egy nagy adag humorfaktort a dologhoz, igaz a szánalmasabb fajtából.

A magamfajta kötözkődőember figyelmét persze más dolgok is lekötik. Ha már romkomra vetemedtem, nem tudok elmenni szó nélkül azon irritáló tény mellett, hogy Ámerika mennyire nagyon félelmetesen álszent egy hely - mert az efféle cukros löttyekből ez ingerküszöböt áttörő szinten sugárzik. A filmnek ugyanis -figyeljük csak egyszer meg- van egy kelet-európai olvasata is: hőseink egyszerűen belerokkannak a durván nagy jólétbe és innen valahogy nem tudom sajnálni ezt a nagy érzelmi "válságot". A nő akkora házban lakik, mint a mi egész társasházunk és persze a túlzottan is amerikaifejű kölköknek is saját autó+ház dukál. A film világa tökéletesen ápolt és tiszta, a nyírt gyep és a portalan szobák pedig maguktól ilyenek, sehol egy jóféle mexikói házirabszolga, sehol egy fekete kertész - ebben a candy-világban még csúnya/kövér ember sem jelenik meg. Persze anyuka jólétére a film ügyes indokot generál: volt egyszer régen Párizsban ezért jó sütit tud kiszaggatni és persze dolgozik is néha - innen a baszom nagy tengerparti villa (protestáns munkaetika + francia-nyalás egy helyen!).
Igen, a tengerentúlon így szeretik látni magukat a népek én meg csak fogom a fejem, hogy micsoda nagy parasztvakítást kell nekünk ismét elszenvedni...

Tudom én persze, hogy az efféle cukormáz nem kizárólag ennek a filmnek a hibája, mindezzel inkább csak azt az aprócska tényt szerettem volna kidomborítani, hogy micsoda kettősségben őrlődnek az efféle szigorúan hollywoodi alkotások. Hiába ugyanis az átlagnál ambíciózusabb vállalkozás és tényleg jó színészpár - a szokásos üdítő végül mégiscsak borzasztó cukros lötty marad és bár Meryl Streep a filmben tényleg jól tud főzni, nekünk nézőknek végül mégiscsak a mcmenüt szolgálják fel, egy kicsit más néven. Egyszerűen bonyolult ügy ez - csaphatnánk le a nagy poént és esetünkben valóban efféle kettősség játszik, mert tökéletes biztonsági játékról van itten szó, de egy kis egyéni kreativitással azért négis megspékelve és lehet, hogy valakinek pont ezért passzol a dolog. Vannak esték, amikor én sem tiltakozom...

"Értékelés: 6/10 (a két főszereplő, különösen Alec Baldwin miatt)"