Rövid közvéleménykutatást végeztem az on-line újságolvasási szokásokat illetően és bizony arra a megállapításra jutottam, hogy az emberek nagy része a cikkenként egy-két bevezető mondatnál többet nem igazán olvas el, sőt! Azzal a ténnyel is szembesülnöm kellett, hogy a hosszú cikkekbe bele az átlag olvasó bele sem igen kezd, merthogy arra úgysincsen idő meg túl sok betű van...
Engem viszont sajnos épp a szófosás szörnyű démona kísért és a blogomon bizony szeretek cirádás mondatokban okoskodni (lásd ezt a bejegyzést is), ami ezek szerint igencsak avíttas és elavult írási szokás, ráadásul el is rettenti az olvasókat. Olvasó meg kell, elvégre azért ír az ember - épp ezért én most arra gondoltam, meglovagolnám a korszellem szürke táltosparipárájt és ezennel új rovatot indítok...abba a látszólag lehetetlen vállalkozásba akarok fogni, hogy egy jól eltalált mondatban fogok filmkritikát írni!

Azt azonban már most az elején le kell szögeznem: erre csak azok a filmek alkalmasak, amelyek nem ingerelnek azonnal hosszabb fejtegetésekre! Természetesen persze minden filmről lehet oldalakat írni (az unalmas szarokról főleg, hisz fikázni jó), mégis vannak talán olyan mozi-esetek, amikor egy jól eltalált mondattal is be lehet érni...meglátjuk!

Első próbálkozásnak (és kísérletnek) valami nehezet kerestem - nemrég láttam Sergio Leone klasszikusát, amelyet igen nehéz egy mondatban ismeretni, de most megpróbálom!
Jöjjön az Egy maréknyi dinamit egymondatos kritikája:

Az Egy maréknyi dinamit egy mesterien kivitelezett, keserédes és szociálisan érzékeny epikus western a mexikói forradalom korából, utánozhatatlan atmoszférája pedig a nagyszerűen megrajzolt figurákból, az enyhe steam-punk hangulatból és Morricone mesteri zenéjéből áll össze, így Leone ismét nagyot alkotott, le a kalappal előtte!

Akinek tetszett, az akár smsben is továbbküldheti...