Ma jön a Szex és New York mozfilm második része és ennek kapcsán szeretnék megosztani néhány keresetlen gondolatot erről az egész szingli-jelenségről, különös tekinttettel arra, hogy én miért nem fogom soha a büdös életben megnézni ezt a filmet...Persze a mozi vélhetően egy tisztességes iparosmunka, a főbb problémám nekem mégis inkább azzal van, 
hogy a filmet vélhetően nagyon sok ember fogja megnézni és ezek egy jelentékeny része majd cool-dolognak fogja tartani a sorozatból/filmből fakadó életérzést - pedig az nagyon nem király!
Amúgy én teljesen liberális ember vagyok és felőlem mindenki azt csinál az életével, amit csak akar: ha szingli akar lenni és a Szex és New York által sugallt életet akarja élni, ám legyen! Az sem zavar, ha emiatt a világ jelentős része Szabó Patríciává válik és végül jelentős népességcsökkenés indul be, ez még hasznos is! Nincs is azzal semmi baj, ha az emberek egy jól körülhatárolható csoportja más értékeket választ, mint én - ezt hívják kultúrális különbségnek. A baj inkább ott kezdődik, ha ez a szingli-csoport elér egy olyan kritikus tömeget, hogy az általa képviselt életvitel már az én életemre is kemény kihatással van - ezt már nyilván nem hagyhatom szó nélkül.
A szingli-ember ugyanis tökéletes rabszolga! Szeretetéhségét és a mélyben lappangó magányosságát egyértelműen fogyasztásba öli, mégpedig luxusfogyasztásba, ez azt hiszem, nyilvánvaló. Ezzel persze még semmi gond, a gazdaság kereke forog, a láthatatlan kéz paskol és végül mindenki jól jár - no de mindez a szegény szinglinek pénzbe kerül. Semmi gond azonban, a párkapcsolat nélküli ember időmilliomos, dolgozhat napestig és 
ráadásul elkötelezett munkás, elvégre a melóban végre fontos lehet, kiélheti magát. A főnök meg dörzsöli a kezét, ennél jobb munkaerőt egyszerűen álmodni sem lehet - a szingli arrogáns és törtető, másrészt szinte mindig dolgozik! Férfi/nő egyaránt - mert matematikai tény, hogy egységnyi szingli nőhöz egységnyi szingli férfi társul!
Nem vagyok természetesen szociológus, így nem tudom, előbb volt-e a kiszipolyozó meló és aztán lett a szingli-lét, majd ehhez jött a vásárlásmánia és az ezt bátorító iparág, vagy ezek az elemek esetleg máshogy követték egymást, ez talán már nem is érdekes többé. A szingli-ember végülis kicsit olyan helyzetben van, mint amikor a kígyó a saját farkába harap: egyensúlytalan életét munkával tölti ki, a pénzzel pedig szeretetpótlékot vásárol és ehhez dolgoznia kell, tehát az életét munkával tölti ki. Ez eddig oké, így járt és szar neki - de mi van akkor, ha mondjuk én olyan munkahelyen és olyan csapatban dolgozom, amelynek a nagyobbik része pontosan így él?!
Nos, akkor már én bizony keményen megszívtam, mert elvárás lesz a túlmunka, az esti és a hétvégi túlóra, ha pedig nem veszem fel a ritmust, mehetek a fenébe. Ha esetleg felveszem, akkor meg lassan elmaradnak a barátok majd szakít velem a barátnőm és egyedül maradok - a pénzt meg nem a jóféle sörözésekre kezdem költeni, hanem trendi cuccokra és a kör rámzárult. A végén akár még az is megeshet, hogy elkezdem nézni a Szex és New York-ot...
No persze nem vagyok valami összeesküvés-hívő vérmarxista és nem gondolom azt, hogy Hollywood, a divatcégek és a nagy multik direkten összejátszanak és olyan életérzést propagálnak, ami nekik egyszerűen csak áldás (az alanynak meg végeredményben szívás). Az azonban mindenképp elgondolkodtató, hogy itt valami olyan jelenségről van szó, amely nekik mégis érdekükben áll, egészen addig a pontig, amíg a nép zabálja...nos, én éppen ezért nem fogom soha a büdös életben megnézni a filmet, vagy ha megnéztem és élveztem, akkor sajna nekem is végem...
