I. Az ellentmondások embere
A művész- és a tömegfilm határán egyensúlyozó, picit melankólikus, de nem is igazán szomorú filmek valahol a humor és dráma között félúton, mélyen átszőve a nagy rendezőelődök stíluselemeivel, mégis összetéveszthetetlenül egyedi formába öntve – 
ha Aki Kaurismäki rendezői munkásságát valaki egy barokk körmondatban akarná durván összefoglalni, akkor első nekifutásra ilyen és ehhez hasonló megállapításokból kellene építkeznie. Egy életművet persze súlyos hiba lenne efféle módon lesarkítani és a fentiekhez hasonló, kicsit felületes megállapítások alapján megítélni, de talán e felütésből is pontosan érzékelhető, miért annyira ellentmondásos és vitára ingerlő a finn film máig egyetlen, nemzetközi elismertségű és –talán nem túlzás- filmtörténeti jelenségű alkotója.
Bárhonnan közelítjük is meg, Aki Kaurismäki eddigi életműve szinte paradox módon egyesít magában látszólag kibékíthetetlen ellentéteket. Egy kétségkívül izgalmas és markáns stílusú rendezőről van tehát szó, aki mára vitán felüli kult-státuszt vívott ki magának a művészfilmekért rajongó közönség körében és még a filmkritikusok nagy része is elismerően nyilatkozik róla – míg mások számára éppen koherens alkotói világa teszi filmjeit szinte megkülönböztethetetlenül egyformává és mérhetetlenül unalmassá. Ezzel pedig ismét egy ellentmondásba ütközünk, hisz Kaurismäki filmjei valóban olyan erősen viselik magukon a szerzői kézjegyet, hogy a felületes szemlélő is azonnal ráismerhet az egyedi stílusra, másrészt viszont a néző éppen ezért úgy is érezheti: ha műveiből akár egyet is látott, hát már mindet látta. Jogos tehát a kérdés: Kaurismäki esetében markáns stílusról vagy biztonsági önismétlésről van inkább szó?
Bár a finn rendező kritikai megítélése egyértelműen pozitív, a munkásságát átszövő ellentmondásokat jól tükrözi az a gyakori zavar és értetlenség, mely a vele foglalkozó kritikákat és elemzéseket sokszor jellemzi. A rendező filmjeit uraló egyedi látásmód ugyanis olyan sajátosan összetett, hogy a filmszakíróknak egyszerűen nem sikerül mindezt semmiféle filmtörténeti vagy fogalmi skatulyába illeszteni, így alkotói világát sem sikerült még egyetlen nekifutásból megnyugtatóan megmagyarázni.
Ha beleolvasunk néhány, Kaurismäki filmjeit elemző cikkbe, pontosan láthatjuk a rendező körül kialakult kétségbeesett címkézést. Sokan például filmtörténeti előzményekből próbálják levezetni a Kaurismäki-jelenséget és éppen ezért nevezték már őt a balti-Fassbindernek, az európai-Ozunak vagy a finn-Bressonnak és persze ezt 
a sort a végtelenségig lehetne folytatni, mindegyikben van részigazság - ennek ellenére (vagy éppen ezért) egyik nagy rendezőre való hivatkozás sem magyarázza meg maradéktalanul filmjei összetéveszthetetlen hangulatát.
Való igaz, Kaurismäki szívesen hivatkozik a nagy elődökre (ennek mintegy világos jelzéseként, hősei gyakran térnek be mozikba és néznek Leone-westernt vagy korai francia hangosfilmet), de Kaurismäki műveiben a filmtörténeti előzmények olyan egységbe olvadnak, hogy direkten már nem felismerhetőek, illetve ő tulajdonképp magára a teljes filmtörténetre hivatkozik, így szinte minden nagy rendező neve megemlíthető vele kapcsolatban, Chaplintől Jarmusch-ig. Ezért tartom elhibázottnak a filmtörténeti megközelítést, mert igaz ugyan, hogy Kaurismäki kapcsolódik valamelyest a Wenders-féle új művészfilm szellemiségéhez, ez a kapcsolat azonban egyáltalán nem direkt (talán leginkább csak Jarmusch-on keresztül érezhető). A finn rendező viszont annyira sajátos világot épített maga köré, hogy szerintem felesleges kibogarászni a filmtörténeti hatásokat és előzményeket, az nem adja a kezünkbe a kulcsot a sajátos látásmód megfejtéséhez.
Ugyanígy nem jelent sok segítséget, ha Kaurismäki világát nemes egyszerűséggel a finn nemzeti karakterből, az északi hangulatból (hideg fények, fehér alkonyok) és a skandináv élettempóból próbáljuk levezetni. Való igaz, Finnország 
valahol Nyugat-Európa és a Nagy Medve határvidékén található és ez megmagyarázhat néhány kedvelt alkotói fogást, de a rendező megértéséhez mégsem visz közelebb és ugyanez igaz a társadalomkritikai megközelítésekre is – ezek egész egyszerűen nem magyarázzák meg maradéktalanul az életművet, inkább csak tüneti megfigyelések, félmegoldások.
Minden eddig felhozott nézőpont igaz persze: a rendezőben kétség kívül nyomott hagyott az északi létforma és a munkásságában is jogosan fedezhetjük fel a filmtörténeti hatásokat vagy a kapitalizmus kritikáját, a kulcs azonban mintha éppen az eddig felsorolt féligazságok szintézisében rejlene, vagyis mintha a finn rendező legsajátosabb vonása éppen az lenne, hogy látszólag egymásnak teljesen ellentmondó dolgokat tud teljesen egyedi módon egyesíteni és a saját képére formálni.
II. Határsávban
Ellentmondások között lenni pedig mindig határhelyzet (afféle senkiföldje) és talán éppen ez a „határon levés” érzete, a tudatosan vállalt marginalitás az, amely mentén megfejthető Kaurismäki sajátos művészete. Ehhez pedig fontos tudnunk, hogy a finn rendező sosem tanult hivatalosan filmkészítést, inkább (az újhullámos francia elődökhöz hasonlóan) a moziban szívta magába a film tudományát. Talán éppen a kanonizált és leírt filmkészítési szabályok ismeretének a hiánya az, amely miatt ennyire következetesen tudja egyesíteni a fentebb említett benyomásokat és indíttatásokat, sajátos alkotói látásmódot hozva így létre, amely minden oldalról egyfajta határhelyzet. Banalitás és hitelesség, dráma és irónia, humor és tragédia, giccs és kimunkáltság egyszerre jellemzi.
Kaurismäki tehát tudatosan vállalja sajátos határhelyzetét és így filmjei nemcsak földrajzi és 
kultúrális értelemben marginálisak, de ezek a művek ténylegesen billegnek a vígjáték és a dráma határán. Kaurismäki alkotásainak humora ugyanis éppen kérlelhetetlen drámaiságukból származik, de ennek a drámaiságnak a táptalaja éppen maga a száraz humor – nála így e két elem szinte paradox módon erősíti fel egymást. Talán első hallásra mindez lehetetlennek tűnik, de a finn rendező talán legfontosabb ismérve épp e paradox megvalósítása. Ehhez pedig Kaurismäki a mozi mára elhasznált műfajai felé fordul és azokat szabja saját képére: a némafilm, a burleszk vagy épp a film noir elemei ismerhetőek fel a műveiben. Amihez azonban a finn rendező a leginkább vonzódik, az mégis a mára giccsnek tartott, klasszikus melodráma - filmjei gerincét ugyanis épp e kissé lesajnált műfaj adja.
Lehetséges, hogy elsőre hajmeresztőnek tűnik a gondolat, de éppen e fenti okból kifolyólag Kaurismäki legalább olyan közeli rokona Almodovárnak, mint Jarmusch-nak, hiszen a spanyol és a finn rendező is saját stílusában kelti új életre a Hollywoodban látszólag teljesen leharcolt melodrámát. Míg azonban a spanyol temperamentum (és szexuális vágy) mindezt burjánzóan színes, véres látványosságá formálja, addig a finn hideg ezt egy kopár és csendesen lassú, de alapjában véve önirónikus boldogságkeresének láttatja.
