A farkasember-mítosz nem véletlenül annyira népszerű és hálás filmtéma, hisz ennél 
tisztábban és szórakoztatóbban semmiféle történet nem példázza az "állat az emberben" örök problémáját, a permanens félelmet, hogy intelligenciák testünk feletti uralma egy pillanat alatt foszlik semmivé ha feltámadnak bennünk az ősi ösztönök. Nevezhetjük mindezt tudatalattinak, ösztönlétnek, állati vonásokak vagy épp fajfenntartó agressziónak, a lényeg mindig ugyanaz marad: maradt bennünk valami az evolúció állati stációiból, a természet vad erejéből és ezt soha nem tudjuk az ész uralma alá hajtani. Amit meg nem uralunk, attól a lelkünk mélyén bizony félünk.
A horror pedig éppen az efféle félelmeinkkel szembesít és jótékony szelepként csökkenti a lelki nyomást - a farkasemberes filmek töretlen népszerűsége pontosan ennek köszönhető. No meg persze annak, hogy az alapképletet jól lehet transzformálni. A szőrös, erőtől duzzadó alfahímmé vedlő polgárember metaforája ugyanúgy érzékletes példája lehet a pubertárskornak (bundásodás és hormon-hullámvasút), mint a szexuális ösztönök észvesztő hatásainak (a férfiemberből kitör az állat, a nő láttán farokcsóválásba kezd)...a lényeg, hogy az adott filmalkotás legyen tisztában az alműfaj fentebb kifejtett alapvető mozgatórugóival és használja ezeket kreatívan.
Nos, az új Farkasember épp itt követi el a lehető legsúlyosabb hibát, ugyanis épp a mítosz e fentebb vázolt aspektusait nem érti meg. Hiába az ígéretes színészek (del Toro és Hopkins tálcán kínálja magát az efféle alakításra) és hiába a hagymázas díszletek, sajnos itt bizony csak pincsikutyák csapnak össze, a zabolátlan ösztönlényeket nem sikerült megjeleníteni. A rendező sajnos éppen azt nem értette meg, miről is szól ez az egész farkasosdi, 
mindennek csak a felszíne jutott el hozzá és ezt aztán szépen fel is hordta a vászonra. Van itt viktoriánus Anglia, ódon kastéllyal meg giccsbe hajló, permanens teliholddal és persze kapunk egy jó adag romantikus erdőképet is - de mindez csak üres díszlet, hiszen az egész mögött nincs semmi tét, semmi kraft, semmi zsigeri ösztön.
Ha ugyanis nem jelenik meg előttünk az állati és emberi felünk örök konfliktusa, akkor hiába a szerelmi szál, hiába del Toro karikás szeme és Hopkins szórakoztató, lecteres manírjai, mindez jobb híján nevetséges unalomba fullad. Rendezőnk valahol biztosan érezte mindezt, érteni viszont nem értette és ezért sokkoló húscafatolásokat iktat a filmbe, valamint a legújabb komputeres átváltozásokkal próbál lenyűgözni, de a néző nem hülye, átlát a farkasbőrön.
A történet a vége felé aztán maradék lendületét is elveszti, mondhatni viccbe fordul és ezzel az egész vállalkozás nagyszerűen példázza a közhelyes tételt: ha nem érted a lényeget, cseszheted...hiába ugyanis a látvány és a dagadós nagyzenekari kíséret, itt bizony egy herélt farkasemberrel van dolgunk. Ennél meg még a Három kismalac története is több izgalommal és példázattal szolgál...
"Értékelés: 3/10"
