Tudom, fellengzős címet adtam e bejegyzésemnek és nyilván nem egy blog-posztban fogok mélyreható elemzéseket végezni a posztmodern-lét témakörében, de a focivébé körüli mizéria mégis kikristályosított bennem néhány régóta érlelődő gondolatot tévéről, valóságról, szurkolásról és (nem utolsósorban) fociról.
Az persze lerágott csont, hogy a foci több, mint egyszerű sport. Szintén nem újdonság, hogy a nagy sportrendezvények afféle rítusok, az emberiség (utolsó) nagy tábortűz-köré-gyűlései, amelynek pislákoló lángját a házi tűzrakó-hely (a tévé) viszi el minden otthonba. Ebből a rítikus szempontból persze az olimpia a csúcs (még fáklya is van), de rögtön utána a focivébé kullog, amely még a hozzám hasonló foci-analfabétákat is a közös meccsnézésbe húzza (persze a hideg sör és a barátok ígérete is dob ezen a dolgon).
Érdekes dolog így belekapcsolódni a foci világába és nem utolsósorban tanulságos is. Olyan ez, mintha az ember kettő-négy évente elmenne moziba és rácsodálkozna - lám, mennyit változott a mozi és a film. Valahogy így van ez a focival és velem is, az ebé és a vébé kapcsán mintha egy állandóan zajló szappanoperába kellene újra belépnem: bugyuta kérdéseimre (ki most a jó?) a járatos futballszakértők (a sorozatfüggők) adnak gyereknek szóló, egyszerű vagy lekezelő válaszokat, én meg inkább csak csendben maradok és nem kérdezek többet, a látottak alapján próbálom meg felvenni a fonalat...ki kicsoda itt és mik a motivációk, mi történet eddig és milyen fordulat várható?
Kövezzenek meg mindezért a fociértők és rajongók, de a kívülálló szemével egyáltalán nem túlzás a focit egy permanensen futó, végeláthatatlan szappanoperához hasonlítani. Azt hiszem, ennek belátásához azt nem is kell magyaráznom, hogy ez a sport nem azért annyira népszerű, mert nincs ennél izgalmasabb labdajáték a földön. Talán az sem szentségtörés, ha megegyezünk abban is, hogy ez az egész jelenség azért jóval több, mint a sportág maga. Mindez szerintem egyértelműen a tévének (és áttételesen a mozinak) köszönhető, hiszen épp a közvetítések fejlődésével alakult azzá a foci, ami ma. Ahogy egyre több ember követte a labdát (és nézte meg a reklámokat), a meccsek úgy lettek egyre inkább kész filmek - szereplőkkel, karakterekkel, rendezéssel és dramaturgiával. "Ezt a nagy drámát az élet írja" - hallotuk már sokszor a kommentátor szájából és nem is túlzott: hol thriller, hol dráma, hol vígjáték tanúi vagyunk, az izgalom mindig garantált. Persze az élet nagy író, de azért ne feledjük, ezt a szkriptet aztán az ügyes tévések "forgatják le" (lassítanak, bevágnak és kiemelnek) - a focisták pedig idővel felismerték, ők azok, akik a nagy szerepeket alakítják (motivációkkal, terhelt háttérrel stb.) A meccs tehát film, egyre pergőbb vágással, rafinált kameramozgással és átélt alakításokkal...
Egy ilyen "film" viszont hiába nagy dráma, ennek csak az egész "nagy" történésbe ágyazva van igazán értelme, többletjelentését, igazi feszültség innen kapja - mint egy jó sorozatnál. Az adott meccs tényleg mindig kontextusban van, a játékosok épp bosszút állnak valamiért, bizonyítanak egy rossz széria vagy múltbeli botlást után vagy épp "most először" vihetnek véghez valami "nagyot". A meccsek mögött, azokból tehát kirajzolódik egy nagy történet (a metasztori), ahol nemzetek, klubok és játékosok lépnek színre és figyelhetjük, hogyan alakul az életük. Ez az egész pedig természetesen szerteágazó, de nagyon: átigazolások, sérülések, vásárlások, edzők, újoncok stb. bonyolítják a képet, a meccsek pedig a történet gócpontjai: a nagy rangadók, döntők és szuperrendezvények pedig az évedzáró részek, amelyek a történet kulcspontjait rajzolják ki.
A néző mindebbe aztán beleáshatja magát és követhet mindezt több szinten is, de mindig úgy fogja érezni: ő a műértő-kritikus, mert többet és jobban tud, mint a mondjuk a másik néző. Persze nagyon fontos, hogy ezt a metatörténetet a nézők állandóan megvitatják, eszmét cserélnek róla, hiszen mindez a végletekig soha nem felderíthető.
Nem túlzás, a foci már a tévénézővel dolgozik! Itt már nem arról van szó, hogy valaki a IX. kerületben született és Fradi-szurkoló, aki kimegy a meccsekre és valóságosan érintett. Ha ma egy debreceni srác Real-szurkoló lesz, az ugyanaz az eset, ahogyan én odavagyok Tarantinoért: mindketten sztárt, szereplőt választunk, aki megtestesíti a világképünket, aki kifejez minket, aki "felrak a térképre". A debreceni Real-szurkoló soha nem jut majd el egy meccsre sem, de a csapatán keresztül tud csak bekapcsolódni a nagy foci-történésbe, azaz érintett lesz a szappanoperában. Ebben a nagy foci-sorozatban ugyanis az a fantasztikus, hogy nem írják, hanem íródik - ezzel pedig megadja a lehetőséget mindenkinek, hogy látszólag maga is alakítsa a történéseket. A debreceni Real-szurkoló srác is úgy érzi: azzal, hogy szorított a csapatért, elősegítette a csapat győzelmét.
No persze nem akarok nagyon elszállni! Itt aztán bele lehetne menni a foci és a valóság kérdésébe is, lehetne dagonyázni a drága mezek, focista-reklámok (X kólát iszik) és az élet-írja-e kérdéskörén, de hagyjuk most mindezt. A fenti nagy okoskodásból csak egy dologot szeretnék kiemelni: a foci már jóval több, mint zajló meccsek összessége és ezt főleg a tévének köszönheti. Itt már egy végtelenbe tartó sorozat fut a szemünk előtt, a maga sztárjaival, drámáival és csúcsepizódjaival, ahol aztán a történéseket minden oldalról máshogy lehet értelmezni. Egy Bayern- vagy Real-szurkoló máshogyan magyarázza a nagy sztorit, de akár egy spanyol vagy egy magyar Barca-fan is másképp viszonyul az egész sorozathoz. A foci a nagy sorozat-történet mellé így az egyénre-szabottság illúzióját adja, a hozzáértő-érzést, a részese-vagyok-tudatot és ezért utánozhatatlan látványosság.
A nagy (ál)valóságsorozat tehát épp most is dübörög tovább, jelenleg épp a nyári cliffhanger előtt vagyunk: ki nyeri a vébét?!
Leülök egy hideg sörrel a kivetítő elé és hallgatom a hozzáértőket: melyik játékos kivel-mit-hogyan, melyik csapat miért-mikor. Bekapcsolódom és belélegzem az "együtt-benne-vagyunk" érzését, sztárt választok és rajtuk keresztül élem meg a drámát. Szorítok nekik, de az utolsó percben aztán az élet hajmeresztő fordulatot ír a sztoriba: szuperlassítva látom, ahogy a labda a gólvonal elé pattan vagy észreveszem, hogy a bíró megadta, pedig semmi nem volt.
Soha nem vállalkoznék arra, hogy definiáljam, milyen is a posztmodern-életérzés, de ez a foci-feeling, ez azért...