Abel Ferrara tipikusan az a rendező, akit én egyszerűen nem tudok komolyan venni és minél inkább sokkolni akar a komolynak/provokatívnak szánt alkotásaival, én annál göndörebben tudok kacagni rajta. A Driller killer című kult-opuszáról is csak ebben a kontextusban tudok nyilatkozni, hisz ez a fúrógyilkosos-droghallucinációs horror is annyira komolyan veszi magát, hogy nincs olyan szem, amely mindezt elbírja szárazon.
A történetről röviden csak annyi mondanék, adott egy New York-i festőművész, aki egy képe készítése közben egyre jobban bekattan, hogy végül egy fúróval gyilkolássza a hajléktalanokat az éjszakai utcákon. Ferrara ráadásul nem cicózik, a fröccsenő vér mellé van itt rögtön egy punkbanda is, aki a szomszédban zajong és adott egy meleg képkereskedő is, aki visszadobja a végül elkészült képet. Eddig még nem is lenne nagy 
hülyeség a film, akár egy low-budget Taxisofőr-koppintásnak is beillene a dolog - ami miatt viszont ez az egész komolytalanná válik, az Ferrara alkotói módszere és személye.
Rendezőnk ugyanis arra törekszik, hogy valahogyan árbázolja a mocskot, elmezavart és a fullasztó légkört, mindezt azonban annyira komolyan veszi, hogy az egész komolytalanná válik. Az amatőr izzadságszag miatt nemcsak hiteltelen az egész hangulatfestés, de szánalmasan vicces is: a punkbanda próbái ugyanúgy röhejesek, ahogy a bóvli fúróval szaladgáló festő jelenetei is. Utóbbi figurát ráadásul maga a mester alakítja, tovább csiklandozva a rekeszizmokat - nem színész, nincs is ezzel baj, de akkor miért állt a kamera másik oldalára ripacskodni?
Vélhetően azért, mert ez az egész zavar, ami körbelengi a filmet, az ő fejében volt (van?). Attól ugyanis, hogy valaki piál és bekattan a drogoktól, még nem csinál mesterművet - Ferrara filmje jól példázza mindezt. Fejben biztosan megélte a szorongást, a mindent átható rothadást és alkotását afféle személyes önvallomásnak szánta, de ennél azért jóval több kell, hogy mindez minket is megérintsen. Érezzük hát a "nagy és komoly" szándékot, de épp ezért csak nevetséges mocskot látunk a vásznon - a film nem bennünk kelt zűrzavart, hanem önmaga válik katyvasszá.
Lehet, hogy '79-ben a fúróval-vérben-tocskolás elég volt a kult-státuszhoz - mai szemmel viszont mindez csak egy zavaros elme erőltetett próbálkozása. Mindez persze egy darabig szórakoztató és tanulságos, később viszont baromi unalmassá válik...
