Töredelmes bevallom, Peckinpah munkásságát eddig inkább csak távoli csodálattal figyeltem, remekművei mögött azonban sosem éreztem meg a személyesség vagy az érzelmi érintettség nyomait, ezért soha nem is ájultam el igazán a rendező neve hallatán. Tudom, nagy mesterművek fűződnek a nevéhez, de igazán nagy alkotónak csak most tartom, miután megtekintettem a "Hozd el nekem Alfredo Garcia fejét" címet viselő, csodálatos nihilista akcióballadáját...
Ezzel persze nem azt akarom állítani, hogy az említett alkotás Peckinpah legjobb munkája. Mindez igen erős kijelentés lenne egy olyan rendező esetében, akinek a nevéhez olyan mozik fűződnek, mint a Vad Banda, a Vaskereszt, a Szökés vagy épp a Pat Garrett. Az Alfredo Garcia nem azért került oly közel hozzám, mert egy kikezdhetetlen mestermű vagy filmtörténeti mérföldkő lenne, hanem mert mélyen megélt, személyes tapasztalatokat, az idősödő (és lecsúszó) rendező kiábrándultáságát érzem benne. Kérlelhetetlenül.
Katartikus élmény ugyanis, ha egy műalkotásban megérezzük, hogy tényleg tükröz valamit az alkotója lényéből, legyen az bármi...esetünkben ez a kiábrándultság, keserűség és nihilizmus szinte kirajzolja a rendező borostás arcát.
Peckinpah filmje egyébként egy idősödő, lepukkant bárzongorista sajátos road-movie-ja, ahogyan a koszos Mexikón át próbál meg egy levágott fejet eljuttatni annak, aki majd mindezért busás pénzösszeget fizet. A Warren Oates alakította iszákos figura útja így egyszerre spirituális és valós is, hiszen a pénzért, a jobb jövőért cserébe nemcsak a fejet kell megszereznie, de számot kell vetnie eddigi elfecsérelt életével, saját démonaival is. A rendező így egy rendhagyó neowesternt alkot, ahol az akciók és a tulajdonképpeni történesek egyértelműen a Peckinpah-alteregó hős lelki útjának metaforájaként jelennek meg. Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám: ami itt a vásznon van, az tiszta költészet.
A film elképesztően erős atmoszférája ráadásul szó szerint beszippantja a nézőt - vér, por, forróság és legyek mindeütt, lepukkant falvak és kocsik váltják egymást. Mindez nagyszerűen aláhúzza a figurák sivár kilátástalanságát, végig pontosan tudjuk ugyanis, hogy ebből a mocsokból senki számára nem lehet kiút.
Hősünk autózása a levágott fejjel az anyósülésen így válik igazán emblematikus képsorrá, amely szinte beleég az ember agyába. Igazi mesterdarabról van tehát szó!