Agatha Christie műveiből szerintem teljesen esélytelen filmtörténeti remekművet alkotni, az angol hölgy ugyanis oly erős aurával vonja be a történeteit, hogy rendező legyen a talpán, aki ebből valami elsöprő koktélt kever ki (vagy csak még nem született kellően innovatív Christie-film?). Az adaptálás ilyetén nehézsége viszont más részről azzal a nem csekély előnnyel jár, hogy hibázni is szinte lehetetlen, az erős matériát csak le kell követni és adott az izgalom. A Tíz kicsi indián 65-ös angol moziverziója is eklatáns példája az eddig tárgyaltaknak, semmit nem tesz hozzá az írónő érdemeihez, de pont ezzel teszi a legnagyobb szívességet a nézőnek...
Teafogyasztó írónőnk ugyanis remekül érti a dolgát: világtól elzárt kastély, egyre fogyó emberek, megjósolt halálok és a mindenki-gyanús feszültsége tényleg a vászonra kiált. Igaz ugyan, hogy mindebből sokkal komolyabb logikai kidobóst is ki lehetett volna hozni, de Agatha néni mentségére legyen mondva, hogy ő még nem ismerhette a posztmodern dramaturgiát.
A sztori tehát igazi finomság és a rendezőt rögtön meg is dícsérem, hogy mindebbe nem barmolt bele. Ügyesen tartja a tempót és a feszültséget is, ráadásul végig az írónőt teszi meg kvázi-főszereplőnek - ezzel pedig végeredményben egy teljesen korrekt iparosmunkát tesz le az asztalra. Szerencsére ezen azonban néhol átüt 1965 Angliája is - a macsócsávó hihetetlen haja és mellszőrzete, az egyik női szereplő elképesztő sminkje/haja és a Goldfingerben klasszikussá avanzsáló Bond-lány szerepeltetése becsempész némi szerethető bumfordiságot az egyébként makulátlan adaptálásba.
A Tíz kicsi indián tehát nem döntötte meg a korszakalkotó-Christie-film lehetetlenségét vizionáló kezdeti hipotézisem, de egy teljesen korrekt, egyszeri fogyasztásra nagyszerűen alkalmas munkáról van szó, némi érdekes fűszerezéssel - azért egy laza kedd estére ez egyáltalán nem kevés, sőt!