Az ellenállós mozik elég fura alműfajt képviselnek a háborús filmek népes csapatában, kicsi és sokszínű a paletta. E mögött persze semmiféle rejtélyt nem kell keresnünk, az ok egyszerűen az, hogy Hollywood a nyilvánvaló történelmi okok miatt szinte teljesen hanyagolta a témát, így a hősies ellenállás kiaknázása azon országok filmművészetére maradt, ahol jelentős föld alatti mozgalmak működtek a második világháború alatt, plusz ahol mára már szembe mernek nézni a nem mindig dicső múlttal is. Az ezredforduló után így épp azok a nemzetek fedezték fel a történelem ezen (mozi által) picit elfeledett szeletét, melyek világháborús története szinte teljesen ismeretlen a szélesebb közvélemény előtt. A múlttal való ilyetén számvetést ezért aztán olyan csemegékkel szolgált nekünk, mint a holland Zwartboek, a norvég Max Manus és a legújabb, dán Flammen & Citronen, amelyet talán túlzás nélkül e furcsa alműfaj eddigi legjobb darabjának kiálthatunk ki.
Nem is igazán értem amúgy, miért nem készül ebben a témában több alkotás, hiszen van itt minden, ami után a forgatókönyvírók a tíz ujjukat megnyalhatják: világháborús háttér, titkos mozgalmak, moralitás, hazafiasság, hősiesség, szerelem, árulás és persze egy nagy adag betyárromantika - a jugók és a szovjetek persze jól tudták mindezt és ontották anno a partizánfilmeket, ahogy a franciák is kiaknázták a műfajban fellelhető pátosz-alapot.
No persze itt most egy dán alkotásról van szó és hűen a jó hűvös északi filmekhez, nincs itt semmiféle heroizált tabló és nosztalgikus törióra - esetünkben sokkal inkébb egy míves, 
gondosan kimunkált (történelmi) drámáról van szó, ahol a világháborús háttér is mintha csak arra szolgálna, hogy a kifacsart élethelyzeten keresztül megismerhessük hőseink eleddig rejtett belső világát és tetteiket e nézőpontból indulva ismerhetjük meg, hogy aztán mindezek hatását a nagybetűs történelemben láthassuk viszont.
Ezzel persze nem akarok elijeszteni senkit a műtől, nem egy afféle háborús dogma-filmről van itten szó - a Láng és Citrom ugyanis éppen azért annyira jó alkotás, mert az ellenállós-hazafias tematikát elfogulatlanul és pátosz nélkül, pszichológiai igénnyel vizsgálja és ez bizony remek ötlet. Itt nincsnek fekete-fehér hősök, nincsenek gonosz nácik és jó ellenállók, vannak viszont nagyszerűen ábrázolt karakterek és egy pazarul kibontott történet, amely egyszerre tud hiteles és film-noirosan csavaros lenni és ezt a két dolgot egyszerre behúzni bizony nem kis fegyvertény.
Ole Christian Madsen rendező mindezt ráadásul egy igen egyszerű trükkel éri el: remek arányérzékkel mutatja be a folyamatosan bezárt, lelki és magánéleti problémákkal terhelt ellenállóink egészséges hazafisággal és beteg fanatizmussal terhes életét és így szemrebbenés nélkül rántja le a leplet az ellenálló-lét mázos romantikájáról és világítja meg annak gyakran ellentmondásokkal terhes motívumait. Szereplőink ugyanis egyszerre hősök és gyilkosok és még a legnemes szándék is gyorsan elveszti az egyértelműségét a 
háborúban, így pedig minden képlékeny és kétértelmű. Ebben az őrületben már nincs fogódzó és nincs egyértelmű jelentése semminek...tiszta posztmodern!
Madsen tehát vizsgálódik és nem foglal állást hősei ellen vagy mellett, egyszerűen bemutatja a harci tettek és következmények szinte végeláthatatlan szövedékét, ezzel pedig nemcsak az ellenállás furcsa paradoxonait világítja meg, hanem egyenesen a háború mindent bedaráló, abszurdan értelmetlen arcát villantja elénk. Ez a komplexitás pedig csak a legnagyobbaknak szokott összejönni.
Aki pedig nem fogékony az efféle bölcsészes, posztmodern fejtegetésekre, az se csüggedjen: a dán film ezen okoskodások mellett (ellenére?) nemcsak izgalmas és érdekfeszítő, de még látványra is elsőrangú, ráadásul hozza az északi filmekben már szinte megszokott remek színészi alakításokat is. Aki még egy ellenállós filmet sem látott, annak azért, aki meg sokat látott, annak azért kötelező darab!
Egyértelműen a zsáner csúcsa...
