Sajnálatos a tény, de ha manapság egy filmcím alatt szerepel a „magyar dokumentumfilm” megjelölés, akkor az a filmrajongókon és a közállapotok iránt hevesen érdeklődő keveseken kívül szinte mindenki mást elriaszt az adott mű megtekintésétől. Lehet persze mindezen 
nagyokat keseregni és rögtön a közvélemény teljes elbutulását, közönyét vizionálni - de akár tetszik, akár nem, a mai közönséget már nem köti le a klasszikus beszélő fejes forma és többé már nem közéleti tett végignézni a fontos témákat boncolgató, de a mai néző számára többnyire inkább unalmasnak ható munkákat. A régi, jól bevált recept ugyanis mára szinte teljesen elavult: a néző bevonásához már nem elég az erős téma, manapság szükség van még mesére, humorra és érdekességre is. Mindezekkel aztán persze csúnyán vissza is lehet élni vagy épp nagyon rosszul is lehet alkalmazni őket és ilyenkor a régi „dokusok” rögtön el is temetik a műfaj hagyományos értékeit (főképp az objektivitást). Szerencsére azonban egyre több olyan dokumentumfilmet is el lehet csípni, amely a fenti elemekből előnyt kovácsol és hatásvadászat nélkül, nézőbarát módon tud fontos dolgokról, jól mesélni. Pigniczky Réka Inkubátor című munkája pontosan ilyen!
Pedig első hallásra a mű nem ígér sokkal többet, mint egy zárt közösségnek szóló „házi videót”. Rendhagyó találkozó előkészületeibe csöppenünk ugyanis: egy ex-cserkészcsapat gyűlik össze azzal a szándékkal, hogy afféle amatőr társulattá válva huszonöt év után újra előadják a kultikus rockoperát, az István a királyt. Persze az előadás igazi különlegességét mégsem ez jelenti, hanem egyrészt a kaliforniai helyszín, másrészt pedig maguk a szereplők, akik távolról sem műkedvelő énekesek vagy zenészek, hanem egy szimpatikus, összetartó kis közösség tagjai – itt egytől-egyig mindenki 56-os emigránsok gyereke, fura magyar akcentussal és még furcsább identitással, amit ők maguk csak amerikai-magyarnak neveznek.
Bármennyire is érdekes persze ez a történet, mindez édeskevés lenne, ha Pigniczky nem használná fel az összejövetelt arra, hogy ezen keresztül magáról a közösségről meséljen nekünk. A hangsúly pedig tényleg a mesélésen van, hisz bölcs döntésként a rendezőnő 
tartózkodik a politikától és az analízistől, ehelyett inkább résztvevőként és érintettként a visszaemlékezésekre koncentrál.
Pigniczky rendkívül ügyesen szerkeszti filmjét: az előadás előkészületeit folyamatosan megszakítva meginterjúvolja a szereplőket és a sztorikon, élettörténeteken keresztül rajzolja meg az amerikai-magyar közösség múltját és mindezt még nosztalgikus-vicces archív felvételekkel támogatja meg. Szerencsére nem vág be sem szakértő szociológusokat, sem történészeket, ehelyett a szubjektív élményekből és családi videókból rajzol privát történelmet. Ez a módszer pedig nemcsak izgalmasabb és hitelesebb a hideg elemzéseknél, de a néző számára sokkal átélhetőbb, átérezhetőbb is. Ezzel ráadásul megismerjük a készülő előadás szereplőit is, így pedig apránként azt is megérthetjük, miért annyira fontos ez az amatőr előadás és természetesen egyre jobban szorítunk a botcsinálta társulatnak is, hogy végül sikerüljön összehozniuk a rockoperát.
A film így tehát három szálon fut (elődás-interjúk-archív) és a rendezőnő ezzel nemcsak ügyes drámai ívet épít, de a síkokat megfelelően variálva jó ritmust is teremt, ezzel pedig a néző figyelmét is végig fenn tudja tartani. Egy-egy résztvevőt megismerve újabb és újabb aspektusait ismerjük meg a közösség múltjának és így rádöbbenhetünk arra is, mennyi paradoxont rejt magában az amerikai-magyar identitás. A visszaemlékezések 
ugyanis mindennek nemcsak a vicces, ironikus oldalait, de a nehézségeit is felvillantják, ezzel pedig az emigráns szülők néha fanatizmust súroló magyar nemzeti öntudata is érthetővé válik számunkra.
A kettős identitás ugyanis nehéz kenyér, az „itt is, ott is” könnyen csaphat át a „sehol” érzésébe és itt tisztázódik az előadás kulcsszerepe is, hisz ezzel a csapat, mint mára felnőtt, második generáció pontosan önmagát, önmaga identitását keresi. Ez az útkeresés világlik ki a próbák során elhangzó, spontán dalszövegek-elemzésekből és itt minden rosszul kiejtett szó, hirtelen angolra váltás is csak egy dologról mesél: idegen környezetben megtartani a kettős identitást, az bizony nehéz feladat. Nincs itt persze semmiféle buzgó nacionalizmus vagy bántó magyarkodás, csak egy pár szimpatikus ember, aki huszonöt év után, kikerülve a szülői „inkubátorból”, hirtelen meg szeretné határozni, hogy akkor most hova is tartozik.
A film legnagyobb erénye így tehát mégiscsak az, hogy a fókuszában lévő eseményen keresztül nemcsak az amerikai-magyar létről mesél, de így szembesít minket saját magyarságunkkal is. Sőt, legjobb pillanataiban az Inkubátor még arra is képes rákérdezni, hogy végeredményben mi is teszi ki egy közösség öntudatát és erejét - a mű ekkor olyan univerzális mesévé válik, amely egyszerre ünnepli bármely emberi csoport összetartását és hajt fejet az ezért mindenhol sokat áldozó szülők előtt is. A film e sok jelentésrétege pedig nem elfedi, hanem kiegészíti egymást és a nézőt sem elkötelezni akarja, csak bevonja a keserédes mesébe, ezzel pedig akarva-akaratlan elgondolkodtat mindenkit. Kívánhatunk-e ennél többet egy dokumentumfilmtől?
