A véletlen sokszor sodor az utunkba egészen különleges alkotásokat és én is így jártam a 
The War Game címet viselő, 1965-ös BBC-dokumentumfilmmel, melyről előzetesen nem olvastam semmit, csak és kizárólag a csábító cím miatt kezdtem neki, gondolván, hogy valami jóféle szatirikus-háborús játékfilmről van szó. Hát ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna, hiszen a mű dokumentarista igénnyel szimulál egy nukleáris bombázást és annak szörnyű következményeire fókuszál, mindezt ráadásul egy hírműsor stílusában teszi, hogy a látottak így még sokkolóbbak legyenek.
A mű pedig valóban kegyetlen, mert tudományos igénnyel gondolja végig az efféle bombázás kegyetlen következményeit és a megtévesztésig igaznak tűnő szimulációt még valós elemekkel is összekeveri. A történet szerint kínai csapatok támadják meg Dél-Vietnámot, mire az amerikai elnök kilátásba helyezi a nukleáris ellencsapás lehetőségét. A helyzet természetesen eszkalálódik és mi egy angol kisvárosban találjuk magunkat, ahol megszólalnak a atomcsapásra figyelmeztető szirénák. A mű igazán innen 
válik érdekessé, hiszen kérlelhetetlen következetességgel mutatja be az atomháború következményeit: villanástól megvakult gyermekeket, égő romokat, melyek tűzvihart hívnak életre, láthatjuk a megsemmisülő infrastruktúrát és fizikailag és szellemileg is összeomló társadalom szörnyű képeit.
Az alkotás szándéka természetesen az elrettentés és bizony nincs is sokkolóbb, mint magát a valóságot viszontlátni. A filmben nincsenek apokaliptikus víziók, szivarozó tábornokok vagy óriási világító térképek valami tanácsteremben – itt „csupán” félelemtől remegő túlélőket, éhséglázadást fegyverrel leverő rendőröket és halottakat elégető katonákat láthatunk, torokszorítóan hiteles tálalásban. Mindezt okosan ellenpontozza az „isten-hangja” narráció, mely folyamatosan megtöri a kegyetlen illúziót és valós tényeket sorol fel a brit védelmi politika elégtelenségéről, valamint számszerűen meg is becsüli az áldozatok számát és a túlélés igen csekély esélyeit.
A rendező mindeközben remek ütemben vág be rövid riportokat tudósokkal, egyházi személyekkel és az utca emberével – a szimulált kegyetlenségekre nagyszerűen rímelnek a cinikus, tudatlan vagy épp ijesztő vélemények. A film e sok rétege így aztán egy rendkívül hihető ál-riportfilmmé ál össze, amely valóban képes gyomron vágni a nézőjét, a végeredmény pedig valóban az egyik legjobb háborúellenes állásfoglalás.
A The War Game egyébként a hirosimai bombázás huszadik évfordulójára készült és bizonyos jelenetei miatt sokáig nem is engedték sugározni. A rendező, Peter Watkins és a BBC néhány alkalmazottja azonban kitartott a véleménye mellett, így aztán az alkotás végül az eredeti elképzeléseknek megfelelően került a közönség elé, a következő évben pedig többek között Oscar-díjjal jutalmazták. Azt hiszem, nyilvánvaló az eset tanulsága és a mai néző nemcsak a valaha készült egyik legerősebb dokumentum-drámát láthatja, de elgondolkodhat azon is, miért is nem lehetünk 2010-ben sem egészen biztosak abban, hogy a filmben látottak nem fognak a valóságban is megtörténni?!
