Huelva neve bizonyosan nem cseng ismerősen a magyar olvasónak, pedig Andalúzia legnyugatibb, azonos nevű tartományának székhelye nem aprócska város. Turisták mégis csak elvétve tévednek ide, ipari múltja és kissé szerencsétlen fekvése ugyanis erősen megbélyegzi a település hangulatát. Igen, ez itt végeredményben Spanyolország délnyugati vége (a portugál határ innen már csak karnyújtásnyira) és különösen a pezsgő Sevillából érkezve lehet afféle „út vége” érzése az utazónak.
Mindez persze az erősen Európa-centrikus nézőpontot tükrözi, mert ha Latin-Amerika felől érkezünk, a várost éppenséggel a vén földrész kapujának is tekinthetjük. Ráadásul nem is minden ok nélkül, hiszen több mint fél évezrede pontosan innen hajózott ki Kolombusz Kristóf India felé - a történet többi részét pedig már mindenki ismeri. Huelva is éppen ezt a történelmi örökséget kiaknázva igyekszik kissé hátrányos fekvéséből előnyt kovácsolni és e 
kapu-szereppel próbálja magát a térképre helyezni. E törekvés jegyében évente megrendezésre kerül az Ibéró-Amerikai Kulturális Fesztivál, melynek egyértelmű csúcspontjaként a város ad otthont az azonos nevet viselő filmfesztiválnak is, amely a spanyol és portugál anyanyelvű országok filmtermésének egyik legrégebbi seregszemléje és amelynek keretében idén immár harminchatodik alkalommal ítélték oda a legjobb filmnek járó Arany-Kolombusz szobrocskát.
A szándék tehát nemes és dicsérendő, a kérdés viszont mégiscsak az volt, hogy egy effajta kisebb volumenű fesztivál vajon képes-e akárcsak felületes bepillantást nyújtani egy ily hatalmas, rengeteg országot felölelő terület filmtermésébe. Különösen most, amikor a Latin-Amerikai filmgyártás bődületes ütemben bővül - amint ez az egyik szakmai beszélgetésen is elhangzott - a digitális technikának és a kormányok támogató politikájának hála tíz év alatt csaknem megtriplázódott az új bemutatók száma és a hagyományosan erős filmes kultúrával rendelkező nagyok (Mexikó, Brazília, Argentína) mellett vélhetően egyre többet fogunk majd hallani a kolumbiai, chilei vagy épp venezuelai moziról.
A megfelelő keresztmetszet összeállítása tehát komoly kihívás, a fesztivál szervezői éppen ezért úgy próbáltak megfelelni mindennek, hogy a programba szinte csak első- vagy másodfilmes rendezéseket válogattak be és kínosan ügyeltek az reprezentált országok arányára is. Ennek ellenére mégis támadhatott némi hiányérzete a látogatónak, hiszen míg a tizenkét versenyfilm között egy sem akadt Közép-Amerikából, addig három filmmel éppen Spanyolország képviseltette magát a legnagyobb arányban. A válogatást egyébként a realista eszközökkel dolgozó, a különböző társadalmi problémákat mikroközösségekben elemző drámák uralták és szinte mindegyik alkotás foglalkozott a magány és a kiüresedő, szétszakadó emberi kapcsolatok problematikájával. A történetek így legtöbbször szerelmi háromszögek, eltévesztett szülői szerepek valamint a bevándorlók és helyiek kulturális különbségeiből eredő problémák mentén bonyolódtak - csak elvétve találkozhattunk olyan alkotással, mely ne érintette volna e kérdéskörök valamelyikét.
A mustra állatorvosi lovának így egyértelműen a portugál Ámerica című filmet tekinthetjük, melynek túlírt forgatókönyve a fentebb említett három alapmotívumot egyszerre próbálja meg bemutatni: az orosz bevándorló feleség és a portugál piti bűnöző kapcsolata válságban, serdülő gyermekük sem hajlandó megszólalni, ráadásul feltűnik még a színen a 
frissen bevándorolt ukrán orvos és a portugál ex-feleség is, szerelmi négyszöggé húzva ki az egyébként sem problémamentes házasságot. A rendező azonban nem elégedett meg ennyivel, a tragikus alaptónust még iróniával is próbálja megfűszerezni és ettől ez az egyébként sem életszagú történet végképp összeroskad (a kegyelemdöfést azonban mégis az jelenti, amikor az orosz és spanyol maffia is feltűnik a színen, e fordulat már tényleg sok a jóból).
A család válsága és a deformálódott gyerek-szülő kapcsolat a témája a spanyol Ispansi (Spanyolok) című alkotásnak is, amely a road-movie, a családi dráma és a történelmi tabló hibridjeként próbál működni, nem sok sikerrel. A spanyol polgárháború idején játszódó történet egy anya küzdelmét mutatja be, aki megpróbálja visszanyerni házasságon kívül született és annak idején elhagyott gyermeke szeretetét. E nehéz feladatát persze még ideológiai szembenállás is súlyosbítja: míg ugyanis ő a fasiszta ideológia áldozata, addig kamasz fia hevesen baloldali érzelmű és a rendező mindezt megfejeli még azzal is, hogy a történetet egy Oroszországba tartó, politikai menekültekkel zsúfolt vonatra helyezi. Az ideológiák megmérgezik a családi kapcsolatokat – a film ezt a nem túl eredeti üzenetet próbálja célba juttatni, de sajnos az alkotók valahogy nem tudtak dönteni a történelem, az utazás és a dráma motívumai között és a három szék közül végül pontosan a padlóra estek.
Szintén a családi kötelékek fontosságával foglalkozik a perui Octubre (Október) is, de az előbbieknél jóval egyszerűbb (és ezért életszagúbb) alaphelyzetből indul ki és a többi műtől eltérően nem a kapcsolatok széthullását, hanem az egymásra találás megváltó erejét mutatja be. Két magányos lélek és egy talált bébi válik itt apránként erős családdá és bár közhelyekkel telezsúfolt és nem túl eredeti eszközökkel levezényelt alkotásról van szó, pozitív kicsengése miatt a film mégis a kellemesebb moziélmények közé tartozott.
Nem úgy a spanyol Bestezuelas (Kis szörnyetegek), amely a krimi elemeit vegyíti a szerelmi háromszöggel, sajnos eléggé semmitmondóan. Két férfi és egy nő, elrontott életek és lopott pénz - nagyon jól ismert a kombináció és mindezzel a rendező sem tud sok újat 
kezdeni. A rablást követő hajsza szolgálna persze keretül, amely mentén aztán bepillanthatunk a hősök elrontott életébe, a fő konfliktust pedig az újrakezdésért folytatott küzdelem jelenté, a film azonban kriminek gyenge, drámának pedig unalmas és mindezt még tovább rombolja az alacsony költségvetésből fakadó tévéfilmes hangulat is.
A fentiekhez hasonlóan kissé érdektelen munka a mexikói Las buenas herbas (A jó gyógynövények) is. A feszültség itt egy gyermekét egyedül nevelő, független nő és annak halálosan beteg anyja között bontakozik ki. A súlyos kór mindkét felet arra kényszeríti, hogy szembenézzen a saját életével és az elrontott anya-lánya kapcsolattal – a sokszor látott történetet az alkotóknak azonban nem sikerül érdekfeszítővé varázsolni. Ugyanez igaz az argentin Las viajes detrás (Utazások hátra) című műre is: a magányos öreg hölgy és a zárkózott orvostanhallgató lassan kibontakozó barátsága stílusos képeket és hangulatokat néhol felvillant ugyan, de valójában semmi meglepetést nem tud okozni a nézőnek.
Hasonlóan vegyes érzésekkel távozhattunk a fesztivál két világpremierjéről is. A mexikói Hidalgo a függetlenségi forradalom atyjaként tisztelt katolikus pap életének privát oldalára fókuszál és így néhol kifejezetten egzotikus látnivalóul szolgál, de az ország történelméhez vagy a mexikói néplélek megértéséhez egyáltalán nem visz közelebb. Hasonló problémával küzd a José Martí kubai költő és szabadságharcos életét végigkövető, spanyol El ojo del Canario (A kanári szeme) is: a film Martí gyermek és kamasz éveit próbálja meg elképzelni, éppen ezért lesz többnyire közhelyes és így pont a célját téveszti el: képtelen megfesteni a kubai történelem egyik kulcsfigurájának hiteles személyiségét.
Szerencsére azért akadtak jobban sikerült alkotások is a versenyprogramban. Az argentin La mirada invisible (Láthatatlan tekintet) például ügyesen mutatja be konzervatív 
bigottság és az elfolytott szexualitás okozta lelki torzulást, sőt, a fiatal rendező mindezt remek atmoszférával festi a vászonra, mivel okosan használja ki a zárt kollégium ódon tereiben rejlő lehetőségeket. Bár a fiúkollégiumban tanító fiatal tanárnő története nem szolgál újítóan merész morális tanításokkal, a rendezés mégis tetszetős és a film is végig működik.
Szintén okos mozi a chilei La vida de los peces (A halak élete), amely egy Németországból tíz év után hazatérő férfi és ex-szerelme véletlen találkozását és a kettejük beszélgetését követi végig, valós időben, remek színészekkel és ügyes forgatókönyvvel. A film tulajdonképp a kultikus „Mielőtt felkel a nap” nyomvonalán halad és bár mesterműnek azért nem kiálthatjuk ki, mindenképpen kellemes 83 perc.
A fentieknél sokkal bátrabb (és ezért érdekfeszítőbb) filmes kísérlet a kolumbiai La sociedad del semaforo (A jelzőlámpák társadalma), melynek villanyszerelő főhőse a város közlekedési lámpáit bütyköli, hogy a hosszabbra állított pirossal nagyobb esélyt adjon az autók között kolduló nyomorékoknak és hajléktalanoknak, hisz így talán az autóban ülő gazdagok is észreveszik majd őket. A rendező ezt az egyértelmű és erős társadalmi üzenetet ráadásul látomásszerű, a valóságot a képzelettel összemosó filmszövetbe helyezi, mely bár sokszor inkább hat zavaróan és elidegenítően a nézőre, mégis frissítő élmény a sok középszerű alkotás között.
A mezőnyből végül egyetlen mű emelkedett ki, a venezuelai Hermanos (Testvérek) egyértelműen a válogatás legerősebb darabja és a közönség favoritja volt, így végül teljesen megérdemelten kapta meg a fesztivál nagydíját is. A nyomornegyedből focival kitörni próbáló fiúk története persze nem teljesen újdonság, a film azonban mégis reménykeltő és melegszívű, emellett ügyes színészekkel és szép képekkel dolgozik, így a 
mustra legprofibban kivitelezett, Hollywoodhoz legközelebb eső mozija, nem véletlenül volt az idei év nagy kasszasikere a dél-amerikai országban. Az alkotással így vélhetően fogunk még találkozni a közeljövőben, hisz a moziban minden benne van, amit a dél-amerikai nyomornegyedekről felületesen gondolunk (erőszak, foci, családi összetartás), a témáról mégis képes újat mondani és így a nézőt is meg tudja érinteni.
A kissé egyhangú és igen egyenetlen egészestés szekció után viszont valóságos felüdülést okozott a kisfilmek versenye, ahol a színvonalra valóban nem lehetett panasz és még néhány igazi mesterművel is találkozhatott a publikum. Emlékezetes például a spanyol Burbujas (Buborékok), amely a kortárs népi humorból csúszik át szinte észrevétlenül keserű példázatba: a tinédzserek tudatlanságból fakadó teherbe esése még mind a mai napig súlyos probléma errefelé, adja tudtunkra az alkotás. Remek szösszenet volt a venezuelai Los dias de verano son mas largas (A nyári napok hosszabbak), amely egy megrázó családi drámát tudott felvillantani öt percben, fején találva a szituáció a kulcsmozzanatait. Üdítő élmény volt a brazil Amigos bizarros do Ricardinho (Ricardinho fura barátai) is, amely a mustra egyértelműen legpozitívabb alkotása volt: hősünk bár teljesen alkalmatlan az imádott munkájára, fura történeteivel mégis elnyeri a kollégák és a főnök szeretetét. A szinte franciás könnyedséggel levezényelt rövidfilm kétségtelenül a legnagyobb közönségsikert aratta. A legerősebb rövidnek azonban mégis a spanyol Marina bizonyult, az önmagába záródó, remek arányérzékkel kivitelezett történetet a zsűri is a legjobbnak ítélte. A magányos tengerész prostituáltnak néz egy lányt, aki azonban a sértődés helyett mégis elmegy vele – a meseszerű atmoszféra és a tökéletes jellemépítés miatt a rendező pár percben többet mond el a magányról és a szerelem irracionalitásáról, mint a mustra nagy filmjeinek többsége.
A harminchatodik Ibéró-Amerikai Filmfesztiválról így végül felemás érzésekkel távozhatott a közönség, hiszen hiába volt itt sok fontos kísérőprogram (beszélgetések, szakmai 
találkozók, kísérővetítések az óceánok szennyezettségéről és a latin-amerikai-ibériai kapcsolatokról), maga a versenyprogram épp a fő célkitűzését illetően okozott csalódást: nem sikerült vibráló és színes képet festenie az ibér anyanyelvű filmtermésről. Végigülve ugyanis a válogatást az lehetett a látogató érzése, hogy a térség fiatal rendezői nem elég bátran nyúlnak az örök társadalmi és emberi témákhoz – ez azonban bizonyosan nem a régió, hanem a válogatás hibája és ezért bizony a hiányérzetünk is jogos.
A legfájóbb azonban számomra mégis a feliratozás szinte teljes mellőzése volt: a spanyolul nem tökéletesen beszélőknek néha bizony komoly gondot okozott a dél-amerikai dialektusok megértése és ekkor még nem is említettem a filmfesztivált minden téren jellemző súlyos problémát: az angol nyelv szinte totális mellőzését. Ha Huelva valóban Európa nyugati kapuja akar lenni és közvetíteni szándékozik a latin-amerikai kultúrát, akkor legelőször talán éppen ezen kell változtatnia, aztán majd törődhet a minőséggel is.
