Bollywood feltörekvőben van és világszerte is egyre nagyobb az érdeklődés az indiai mozi iránt, aminek egyik árulkodó szimptómája épp a Slumdog millionar tavalyi hollywoodi mennybe menesztése volt (8 Oscar). Nyilván persze oldalakat lehetne írni a jelenségről, a kontinensnyi ország sajátos filmkultúrájáról meg ugye jó vastag könyvek szólnak – én inkább most itt csak a költői kérdést tenném fel: vajon az ott felhalmozott temérdek mozgóképes tudás és tehetség mikor fog kisülni egy olyan alkotásban, amely a nyugati pénztárakat is sikerrel ostromolja meg?
Nos, ez a pillanat még bizonyosan nem érkezett el és bár több indiai alkotás közeledik a hagyományos nyugati ízlésvilághoz, a kulturális differenciák még mindig oly nagyok, hogy a nyugati nézők gyomra bizony nem képes bevenni az átlagos bollywoodi filmet. Ha ennek az 
okát egy szóban kéne megneveznem (ami nyilván sarkítás), én mindenekelőtt az indiai filmek túlzott teatralitását emelném ki: a történetek, a filmes eszköztárak (a karakterektől elkezdve egészen a musical-betétekig) és a megvalósítás oly messze esik az általunk megszokott „realistább” hozzáállástól (mi nem stilizált mesét akarunk, hanem ál-valódit), hogy a kevés ínyencen kívül az efféle moziknak még mindig csak belföldi közönsége lehet (igaz, az meg közel egymilliárd embert jelent).
Ez az ízlésbeli szakadék pedig még akkor is fennáll, ha indiai mércével mérve nyugati-típusú alkotásról van szó…bár az valóban tény, hogy tárgyalt opuszunk, a Once upon a time in Mumbaai számunkra is sokkal könnyebben fogyasztható, köszönhetően a sokkal visszafogottabb teatralitásnak és a gyengébb stilizációnak. A filmcím persze kötelez: hűen a nagy elődökhöz, itt is egy eposzi bűnügyi történetet tálalnak elénk, átívelve sok évet, három hős sorsán keresztül mutatva be az indiai nagyváros alvilágának felemelkedését és erkölcsi bukását…
No persze ne tessék itt rögtön valami amerikai léptékű, óriás-epikus maffiafilmre gondolni…Indiában ugyanis minden kicsit más: a szereplők egy-egy tulajdonságot személyesítenek meg és közmondásokban beszélnek, a történetben a szerelem kiemelt szerepet kap és ez a szál a menetrendszerű musical-betétekben ki is csúcsosodik, a sztori pedig a hatalmas íve ellenére sem igazán csavaros, bár azért unalmasnak semmiképp nem nevezném.
A fenti különbségek miatt viszont hallatlan érdekes filmről van szó, az alkotók érezhetően 
közeledtek Hollywood felé és ügyesen megtanulták a leckét, de nem mondtak le a nemzeti filmiparuk jellemző stílusjegyekről sem. A hősök körül folyamatosan forog a kamera, mindenki király szerkókban feszít és az akciókat folyamatos rockzene festi alá – mindezt azonban éppen annyira túlozza el a rendező, hogy az már hamisítatlan indiai mozit eredményez. Szereplőink végig erősen pózolnak és izzón néznek a kamerába, a túlzottan cool beállítások pedig mintha idézőjeleznék a történetet és ezt a folyamatot a dalra fakadó hősök be is tetőzik…
Nyugati nézői elvárással tehát a film (szándéka ellenére) inkább ironikusnak hat, mint nagy ívű alapmesének, de a fentiek fényében mégis világos, miért ajánlom mindezt mégis az egzotikus ízekre vágyóknak. A látvány ráadásul káprázatos, a színészek igazán karizmatikusak, a zene pedig tényleg különleges – arról pedig mindenki a saját szemével győződhet meg, hogy az ottani filmeseknek mennyire a kisujjukban van a nyugati akciómozi kelléktára…szóval szerintem tényleg csak idő kérdése és eljön az indiai Tarantino is!
"6/10"
