Nem akarok afféle garbós-szemüveges, végtelenül sznob kritikusnak tűnni, de nekem ez a Fekete Hattyú bizony nagyon nem tetszett. No persze én a művet már a nagy hype és tapsvihar után láttam, így aztán a csalódás is biztosan sokkal nagyobb, mintha a bemutató idején nézem, de akkor is...itt bizony a felháborítóan nagy semmi van becsomagolva egy szép, színes, szagos, zörgős műanyag papírba és ezen sajnos az sem változtat, ha mozinak azért néha sikerül egy-két dolgot megvillantania. Aronofsky rendező úr ugyanis szépen indít és sokat ígér, de a Pankrátorral ellentétben itt végül egy üres B-filmes ijesztgetésbe fullad, ahol aztán az is kiderül, hogy a közhelyeken kívül nincs is semmi mondanivalója.

Nem véletlenül állítom példaként a nagyszerű Pankrátort, hiszen hősünk itt is a testével keresi a kenyerét és mind a törékeny lányban, mind a tagbaszakadt birkózóban közös, hogy valami elérhetetlent hajszolnak. Míg azonban Mickey Rourke abba nem tud beletörődni, hogy a teste végleg megöregedett, addig Natalie Portman balerinája a tökéletesség megszállottja és e fixa ideája mellett ki is tart, egészen az őrületig.

No, hát eddig szépen hangzik a dolog és ehhez a balett nyomasztóan beteges világa is érdekes milliőnek tűnik, de aztán ez az "ártatlan fehér/bűnös fekete hattyú" metafora valahogy elkezd rátelepedni az egész filmre. Szépen megjelennek az erőltetett tükör-metaforák, megjelenik az őrült anya/csábító rendező elhasznált toposza is, a rendező meg eközben nem a táncoslányunk megbomló elméjével kezd minket sokkolni, hanem a véres, leszbikus (=hatásvadász) részletekkel.

A baj azonban inkább mégiscsak azzal van, hogy ezen a méltatlan ijesztgetésen keresztül hull le végleg a lepel Darren Aronofsky mutatványáról is. Végeredményben három film van itten összetákolva: egy a balettvilágról, egy a démonait előhívő ártatlan lányról és egy a tökéletesség hajszolásáról. Ezzel még nem lenne baj, de sajnos éppen az illesztések recsegnek, hiszen azzal, hogy egyik témában sem merülünk mélyre, a három ismert toposz sem képes megtartani egy egész filmet.

Tetszetősek ugyanis a táncjelenetek, de keveset kapunk ebből a kissé perverz világból. A Hattyúk tava meg jó metafora, de azért ez mégiscsak egy nagy közhely, ami mondjuk egy balettelőadáson senkit nem zavar (hiszen csak keret a tánchoz/zenéhez) - de egy narratívára épülő mozifilmen mindez mégiscsak édeskevés. Az Ikarosz-mítoszt meg jól ismerjük...ne repülj túl magasan, mert zuhansz a végén...ez nem lesz ütősebb akkor sem, ha bevérző szemmel és mindenféle üvegcserepekkel tálaljuk.

Ez így bizony cseppet kevés tehát, hiába tagja a tánckarnak a mindig nagyszerű Vincent Cassel és a kicsit néha túlságosan is erőlködő, de azért tetszetős Natalie Portman - Aronofsky most bizony a semmit csomagolta be és lássuk be, nem is rosszul, aminek azért talán mégis lehet örülni, de én inkább fanyalgok tovább és talán veszek egy szemüveget meg egy garbót hozzá...

"6/10"