Mialatt mi itt Magyarországon arról vitatkozunk, vajon szerzői- vagy inkább műfaji filmet 
kellene-e a közönségnek készíteni, addig a skandináv direktorok már réges-régen megoldották ezt az (ál)problémát, és évek óta hegesztik össze imponáló magabiztossággal a két fent említett alkotói megközelítést. Mindezt ráadásul annyira hézagmentesen csinálják, hogy a filmjeik egyszerre képesek intellektuális csemegeként és szórakoztató abszurdként is helyt állni, ez a kombináció pedig érthető módon elvarázsolja az egyre szélesebb nemzetközi közönséget is. A norvég Hajszál híján úriember is pontosan ugyanebbe a vonulatba illik, hiszen a gyakran morbid, groteszkbe hajló gengszter-megváltástörténet nemcsak remek bűnügyi vígjátékként, de abszurd egzisztencialista drámaként is hatásosan működik.
Az alapképlet ráadásul szemtelenül egyszerű és ismerős: sztoikus címszereplőnk, Ulrik tizenkét hosszú év után szabadul a börtönből, természetesen abban a reményben, hogy végre tiszta lappal indulhat, és új életet kezdhet. Ezt azonban csak elméletben könnyű megvalósítani, a gyakorlatban viszont számos nem várt bonyodalom adódik, leginkább abból kifolyólag, hogy a frissen szabadult delikvenst rögvest a pártfogásába is veszi a régi bűnbanda feje. A pitiáner ex-főnök ugyan gyorsan lakást, állást és pénzt is szerez hősünknek, cserébe azonban „csak” azt az aprócska szívességet várja el, hogy Ulrik puffantsa le azt a fiatalembert, aki annak idején beköpte és ezzel a börtönbe küldte. Emberünknek azonban egyre kevésbé fűlik a foga az újabb gyilkolászáshoz - főképp azért nem, mert az energiáit mindinkább az érte olvadozó nők, illetve a fiával való kapcsolat rendbehozatala köti le.
Norvég film lévén persze az alkotók nem a szokásos „nehéz a sötét múlton túllépni” drámatípusának egy újabb, unalmas verzióját tárják elénk, hanem az ismert alapkonfliktust egy sajátosan északi fényű, száraz humorú, éjfekete komédiába csomagolják, amely leginkább a telibe talált figurák és a groteszk határát bőven súroló történet miatt maradhat emlékezetes. Gyűrött arcú hősünk ugyanis rezignált nemtörődömséggel veszi tudomásul a különböző fordulatokat: nemcsak azt tűri csendes nyugalommal, mikor a 
balkáni stílusban utazó, ordenáré zsebkeresztapa egy cellához hasonlító pincébe költözteti, de akkor sem árul el több érzelmet, mikor az őt körülvevő csúnyább-szebb nők egymás után a karjaiba omlanak.
Bevallom, irigykedve figyeltem azt a ragyogó önismeretet, amely Hans Petter Moland filmjét jellemzi, hiszen nemcsak az északi emberekről bennünk élő sztereotípiákat tudja kifordítani, illetve humorforrásként felhasználni, de tökéletesen eltalálja a szürke, fásult külvárosi hangulatokat is. Hitelesnek érezzük a leharcolt étkezőket és a gyenge, skandináv fényben úszó szuburbán melóhelyeket is – a realista háttér előtt így még viccesebbnek hatnak a pár ecsetvonással is telibe talált karakterek is. Itt bizony a villám-filozófiát művelő autószerelőtől kezdve a lelkiismeretes fegyverkereskedőig mindenki kellően őrült és karikírozott, ezt pedig nagyban segíti a tökéletesnek mondható színészválasztás is.
Ínyenc darabról van tehát szó, ahol végig jelen van az a bizonyos kettősség, amely fesztültséggel tölti meg a játékidőt. Hiába ugyanis az abszurdba hajló, morbid történések, hősünket mégis mély humánummal és együttérzéssel ábrázolják az alkotók, így egy rendkívül szerethető film született. Egyetlen komolyabb hibaként talán csak azt róhatjuk fel, hogy a rendező nem képes végig egyenletesen megtartani a jó tempót: hiába érkeznek jó érzékkel a hihetetlen fordulatok, az utolsó harmadban ezek között néha picit lehuppannunk, ezzel viszont csorbul a keserű humor éle is, ami néhol sajnos szájbarágós moralizáláshoz vezet. Ennek ellenére az összkép azért mégiscsak rendkívül impozáns, azaz a Hajszál híján úriember nemcsak az északi mozi szerelmeseinek jelent majd nagyszerű élvezetet, de az abszurd, okos szórakozásra fogékony nézőnek is bátran ajánlható.
"7/10"
