A kisfiúk túlnyomó többsége imád mindenféle játékautókkal száguldozni a mintás 
szőnyegen, hiszen a hím személyiség fontos fejlődési állomása a gépet uraló, a vasat maga alá gyűrő férfi szerepét próbálgatni - és felnőtté cseperedve éppen ezt a nosztalgikus mítoszt élteti tovább a négykerekű technika szinte vallásos fetisizálása is, amely az autós újságokon, tematikus műsorokon és videojátékokon keresztül ma talán népszerűbbé témává vált, mint eddig bármikor. Nem véletlen tehát, hogy Hollywood is felismerte a receptben a rejlő potenciált, és a kifejezetten erre a legendáriumra épülő filmtípus annyira gazdag aranybányának bizonyult, hogy egy röpke évtized alatt már az ötödik része készülhetett el a Halálos iramban szériának, amely etapot az alkotók igen frappánsan az „Ötödik sebesség” alcímre kereszteltek.
A sorozat (anyagi) sikere persze egyáltalán nem meglepő, hiszen a csillogó autó még a példaként mindig emlegetett focinál is jobb szervezőereje a különböző hímcsordáknak – hiszen a vezetéssel, a négykerekűvel kapcsolatos történetek, a lehengerlő technikai tudás és az újdonságokról alkotott saját vélemények már a kommunikáció szintjén is nagyszerű bizonyságát teszik az illető férfiasságnak. Nem kell tehát az agancsokat összeakasztani, elég a szóbeli vizsga: aki érti és irányítja ezt a bonyolult technikát, az biztosan méltó a teremtés koronája címkére is, a férfiak közössége tehát nyugodtan magába fogadhatja. Az autó azonban még ennél is sokkal többet tud: az amerikai életforma ló-pótlékaként nemcsak a szabadság polírozott metaforája, de hozzánk még a státusszimbólum-szerepkörben is begyűrűzött. Könyveket lehetne tehát írni arról, hogy egy jó autó láttán miért kell ugyanúgy összenézniük a férfiaknak, mint amikor egy csinos hölgy halad el előttük...az ilyen filmek tehát egyértelműen sikerre ítéltettek bárhol, ahol mérnek benzint az út menti itatókban.
Mindezeket a megfontolásokat az Ötödik sebesség alkotói is pontosan érezték, de kizárólag a felszínen értették meg, hisz még egy efféle kettő bekezdésbe passzírozott 
vulgár-fejtegetésig sem jutottak el azzal kapcsolatban, hogy miért is működik annyira jól az általuk kifundált képlet. A látottak alapján nyilvánvaló, egyszerűen csak beugorott nekik az autó+nő iszonyú jó kombinációs potenciálja, így gyorsan arra is rájöttek, hogy aki kimondottan erre a két elemre építi az akciófilmet, az olyan nagyot biztosan nem tévedhet. Nos, ahogyan a mellékelt ábra is mutatja, valóban nem, hiszen ezek a klisékből felépülő, minimális ésszel és zéró hitelességgel összerakott macsó látványosságok nemcsak remek nézőszámokat érnek el, de érezhetően az igény is egyre nő irántuk.
A jelen opusz történetét én most nem is ecsetelném itt bővebben...van néhány csibészes jófiúnk és egy rakás pénzt birtokló öltönyös genyónk, jöhet tehát a csapatszervezés, a tökéletes terv, illetve az ilyenkor szokásos összes dramaturgiai fogás, ami a terves-rablásos mozikat annyira jellemzi. Az íróknak talán csak az okozhatott némi fejtörést, hogy a trükkös lopást valahogyan az autós tematikába kellett helyezni, de ők egy frappáns huszárvágással simán benyomták a száguldós akciókat az amúgy igen lapos rabló-tematika közé. Így aztán a történet szintjén egy fura „autóval-bankrabolni” mozi született, ahol a 
hangsúly azért leginkább a sebességen és a riói csomagoláson marad. (Akit tehát egy valódi heist-film érdekelne, az maradjon inkább még mindig Danny Ocean bandája környékén).
Ha a sztori szintjén nem is, de az akciót és a látványt illetően azért természetesen az alkotók is az ötödik sebességbe kapcsoltak, ezzel pedig az aktuális mozit annyira teletömték tesztoszteronnal, hogy nemcsak a kigyúrt, egymással állandóan üvöltöző alfahímek durrannak szét a vásznon, de a látottak hatására (férfi létemre) még én is majdnem elkezdtem komolyan hinni a vérfeminizmus létjogosultságában. Az erőtől duzzadó, kocsijukkal oroszlánként morgó, acélos keménységű fegyvereik hosszát időről-időre összemérő alfahímek ugyanis picit mintha túllőnének a célon – sőt, amikor kedélyesen sörözgetnek az erkélyen, miközben az autódekorációként funkcionáló Barbie-babájuk csendesen szendereg a kanapén, akkor én bizony a jó öreg nyolcvanas években éreztem magam, egy olyan szép, férfias világban, ahol még a nagy Rambo és a sziklaszilárd Kormányzó őrizték a (neokonzervatív) rendet.
Ez a hangulat egyébként akár nagyszerű élménnyé is varázsolhatná a filmet, de a csillogóan dagadó izmokat, illetve a mindenféle fizikai törvényeknek és logikának ellenmondó akciókat sajnos komolyan vették az alkotók. Ugyan a meghatározott időközönként beiktatott száguldozások oldják ezt, és önmaguk paródiáiba fordulva valóban elsőrangú mókát jelentenek – ezek között azonban csak olcsó közhelyek puffognak, és az irritáló macsó-tematika, illetve a klisék állandó felbüfögése a mozit a „bűnös élvezet” édes 
kategóriája helyett inkább a fárasztóan buta, izzadságszagú művek közé száműzi. Hiába van tehát néhány kifejezetten jó megmozdulása Dwayne „The Rock” Johnsonnak, és hiába kellemes néha elmerülni ezekben az agyatlanul pörgő kaszkadőrmutatványokban, a dicsőséghez végül mindez mégis kevésnek bizonyul.
A film ennek ellenére hatalmasat kaszál majd, hisz tökéletesen illik a plázák tipikus csillogásába, ahol a csomagolás szép ígéretei jótékonyan képesek elfedni a belbecs kongó ürességét. Ez az alkotás is tipikusan ilyen termék: egy urbánus autós mítosszal kecsegtet minket, de nem jut tovább néhány színes-szagos akció, és a több százszor látott frázisok ügyes tempójú összemixelésénél. A népszerűség viszont éppen azért garantál, mert a mai korszellem süt itt a vászonról: a tuningolt verdákkal, jó csajokkal felszerelt, a gonosz pénzét szédületes sebességgel meglovasító aszfaltbetyárok története ugyanis legalább annyira mai, mint a netes pókeren milliókat kaszált legkisebb fiú meséje. Ez a szellemiség pedig arra a fontos tényre figyelmeztethet minket, hogy az Halálos iramban ötödik epizódja ugyanolyan ínyenc relikvia lehet húsz év múlva, mint ma egy narrátoros Rambo III videókazetta.
Szép tehát a felszín, alatta meg nincsen nagyon semmi, de hát sok embernek éppen ez jelenti a hamisítatlan multiplex-szórakozást - szóval tessék csak majd megfigyelni a duzzadó jegybevételi adatokat. Sőt, elég csupán rákeresni a mozira a mérvadó imdb weboldalán, ahol a népítélet az Ötödik sebességet az impozáns 7.9-es pontszámmal az utóbbi idők egyik legjobb filmjévé avatta. Ezen a tényen pedig mindenképpen érdemes egy pillanatra elgondolkodni!
"4/10"
