„Mindent a szemnek!” – ez mostanában a multiplex-szentélyek bűnös csábítása, és a 
nézők becsalogatására megeresztett látványorgiák érdekében a filmkészítőknek ma már szinte tényleg minden eszköz megengedett. A színes-szagos szemkápráztatás érdekében A pap című opus például odáig merészkedik, hogy összeereszti az apokalipszis-filmek, a westernek és a sötét vámpír-horrok összes vizuális összetevőjét és stílusjegyét, így áldozva fel a jobb sorsra érdemes műfajokat a 3D szent oltárán. Ez akár még bocsánatos bűn is lehetett volna, de az alkotók súlyosabban is vétkeztek, hisz a csinos csomagolás kidolgozása után a belbecsre már nem maradt semmi energiájuk.
Legyünk őszinték: nem szorult a filmbe sajnos egyetlen eredeti ötlet sem, és a máshonnan összelopott (na jó, megidézett) panelek egyedül a szemünket tudják megcsiklandozni – de ez a szép külső egyszerűen nem képes elvinni a még így is igen rövidre szabott játékidőt. A sötét tónusú, poros katolicista-jövőkép ugyan tényleg nagyon rendben van, de amint az ember elkezdi megkapargatni ezt a tetszetős felszínt, gyorsan rá kell jönnie, hogy a szép kulimász alatt itt bizony nincsen az égvilágon semmi.
A bajok elsősorban tehát a forgatókönyvvel vannak, leginkább azért, mert én már abban sem vagyok egészen biztos, hogy az alkotók dolgoztak-e egyáltalán valamit a történeten, vagy az alapul szolgáló képregényből egyszerűen csak összemazsolázták a látványhoz feltétlenül szükséges dramaturgiai elemeket. Maga a sztori így röhejesen béna lett: a harmadik világháború után pusztasággá változott bolygón a katolikus egyház diktatúrája alatt senyved a koszos emberiség, miközben harcos papok irtják a nyálkás, undorító 
vámpírokat. Hősünk ilyen szuperatya, aki természetesen küzd még a múltjával is, mert anno a haverját elrabolta a gonosz ellenfél (találós kérdés: vajon ki lesz a gonosz fővámpír?), és ebből a kényszerű száműzetéséből és önmarcangolásából végül az öccsét kiszipolyozó vérszívó-hordák rángatják ki. Újító fordulatokra ne nagyon számítsunk a továbbiakban sem, hisz nem túl meglepő módon az izompap nekivág a pusztának, és amolyan rambó-stílusban szépen le is osztja a gusztustalan, zombiszerű vérivókat. Közben azért beszól még a püspöki diktatúrának, és a bibliai fegyverdemonstrációk mellett marad ideje a múlttal való szembenézésre, illetve még egy kis szerelmi etyepetyére is.
Igazi klisékoktélt kapunk tehát, és ez a primér történet még akár viccesen is elsülhetne, ha az elkövetők nem „írtak” volna ebbe a metasztoriba kínosan rossz dialógokat. Néha bizony már az is megfordult a fejemben, hogy talán egy nagy blöffről van itten szó – de valódi bűnös élvezetté meg azért nem válhat a film, mert a látvány igényes kidolgozása meg erősen árulkodik a teljesen komolyan vett alkotói szándékokról. A rendező tényleg nagyon nagyot akart alkotni, és ezért nem is bízott semmit a véletlenre. Egyszerre lop el (na jó...használ fel inspirációként) jeleneteket olyan klasszikusokból, mint a Blade Runner, a Brazil, a Romero-filmek, az Alien, a Mad Max, és a Dollár-trilógia...de ezt a sort akár folytathatnám is, hiszen ahogy említettem, a filmben végeredményben egyetlen originál elem sincsen.
Illetve a vizuális megvalósítás az tényleg valódi, és a látvány nemcsak szép és ötletes, de a mű egyetlen pozitívumaként végül meg is menti a filmet a totális kudarctól. Ebben egyébként nincs is semmi meglepő, hiszen Scott Stewart rendező látványspecialistaként 
járta végig a hollywoodi szamárlétrát, hogy aztán tavaly végre megrendezhesse a Légió című angyalharcos keresztény-fantáziáját. A Pap pontosan ezen a vonalon építkezik tovább, és a közhelyes hit-akciók mellé beerőszakolja a sötét horroros és a poros westernes tematikát is.
A feloldozás azonban még így sem jár a filmnek, hiszen a 3D-szemkényeztetése még nem elég mentség arra, hogy teljesen elfeledkezzünk az olyan aprócska dolgokról, mint a történet, a figurák és a párbeszédek. Sajnos a producerek többsége még mindig hisz a látvány általi üdvözülésben, és ezért a Stewart-féle rendezők is megkapják az áldással kísért pénzes zacskókat, és forgatókönyv nélkül is komolyan belevághatnak az apokaliptikus westernvámpír-filmekbe. A hangsúly pedig a komolyságon van, hiszen a posztmodern érában egy ilyen beteg koktél amúgy remek reflexiós-kikacsintós lehetőségeket rejt magában, és ha esetleg nem is Tarantino-kvalitású az ember, legalább a látvány mögé be lehetne pakolni valamit, amin a stilizációba belefáradó szerencsétlen néző legalább csámcsoghatna egy kicsit. No ez az, ami most nagyon nem jött össze, de sebaj, a film a hűtött multiplexben biztosan megtalálja majd a csillogó külcsínért olvadozó közönségét – mi meg csak remélni tudjuk, hogy látunk még olyan perverz műfajhibrideket, ahol a tartalom ÉS a forma is szórakoztató lesz. Ámen!
"4/10"
