A hatalom bizony gátlástalan és saját céljai érdekében minden szánalom nélkül gázol át 
ártatlan életeken és darálja be így apránként a tiltakozókat is - hacsak nincs az néhány bátor ember, aki legyőzve a félelmet, kiáll az igazság mellett és nem kímélve akár a saját egzisztenciáját sem, harcol az igazságért, amely így persze végül győzni fog! Gondolom, nemcsak a mozgóképekről ismertek már ezek az Amerikát oly jellemző, kissé cukros, didaktikusan egyszerű, hurráoptimitsa demokrácia-leckék...ha azonban valaki még nem ismerné a tételt, Fair Game címen itt az újabb demonstráció, a képletet ezúttal a Bush-adminisztráció iraki beavatkozására alkalmazva.
A bajok pedig éppen itt kezdődnek, mert bármennyire is szimpatikusak a fentebb kanyarított jelszavak, hinni ezekben mégis ugyanakkora csőlátást jelent, mint vakon elhinni a blődség határát súroló hivatalos verziókat. Túl egyszerű ugyanis a világot gonosz hatalmasokra és elnyomott kisebbségre osztani, ahogy filozófiával sem kell foglalkoznunk ahhoz, hogy az igazság szó képlékeny jelentésére ráeszméljünk. Mindezt persze nem feltétlenül kellene mérlegelnünk egy fikciós hollywoodi hős-történetben...győzze csak le a bátor kisember a gonosz elnyomókat a szabadság földjén, persze...de amikor az efféle meséket az igaz történet címkéje alatt hiteles és valós eseményként tálalják, akkor az bizony finoman szólva elkezd problémás lenni.
Filmünk hősei ugyanis létező alakok és elvileg megtörtént eseményeket láthatunk a vásznon. Joe Wilson ex-nagykövetnek kellett volna ugyanis annak idején bizonyítékokat találnia az iraki tömegpusztító fegyverek létére, ő azonban persze semmit nem talált. Ez persze nem akadály a világ első számú szuperhatalmának...a neve alatt mégis megjelentek az annyira áhított bizonyítékok. Amikor persze felemelte a szavát ez ellen, visszakézből dupla taslit kapott: leleplezték az évek óta CIA-ügynökként ténykedő feleségét, 
tönkretéve így nemcsak a karrierjüket, de a házasságukat és privát életüket is...de ők persze nem valami komcsi diktatúrában, hanem a demokrácia földjén élnek, így aztán felvették a kesztyűt...a Csillagos-Sávos ország ugyanis nem az a hely, ahol a hatalom büntetlenül űzheti az efféle mocskos kis stikliket.
Hihetetlennek és szájbarágósnak tűnik a dolog?! Nos igen, én se szerettem túlzottan W. Bush butaságtól ragyogó arcát és az is nyilvánvaló, hogy kamuztak az iraki tömegpusztító fegyverekkel kapcsolatban is...de azért talán ebben az egész kérdéskörben nem a két felső-középosztálybeli amerikai karrierjének és privát életének a tönkretétele a legfájóbb. Az iraki háború ugyanis még ma is tart, a fél ország romokban, az áldozatok számát pedig talán csak megbecsülni lehet...szóval értem én, hogy ez a két bátor amerikai átlagember beszólt a hatalomnak és hű de nagyon működik ott a demokrácia...no de akkor mégis mi van? Kevesebben haltak meg? Vége lett a háborúnak?
Oké, vettem, fontos volt a Wilson-Palmer házaspár kiállása az igaz ügy mellett és jópofa dolog tovább polírozni Dávid és Góliát örök küzdelmét is, ettől azonban nem tudunk meg sokkal többet a hatalom mechanizmusáról sem. A Fair Game ráadásul az ő álláspontjukat követve mutatja be az eseményeket, azaz van a munkamániás, mindig helyesen cselekvő, hazafias asszony és a kicsit fafejű, de jót akaró férj - velük szemben meg ott röhögnek a gátlástalan, a gonoszságot a puszta élvezetért művelő hatalmasok, és kapunk még néhány iraki sorsot is, akiket persze épp ez a két jóember mente ki a szörnyű pokolból, ha hagyná a kormány. Mindez talán egy fickós, akciódús kémfilmként még akár szórakoztató is lehetne (a rendező korábbi munkája a Bourne első része), így azonban inkább csak újabb adalékkal szolgál az amerikai filmesek többségét olyannyira jellemző, szívből jövő és jó szándékú, de végül mégis inkább szűk látókörű, didaktikus és énközpontú demokrácia-felfogásról.
"5/10"
