A mexikói horror ritka vendég a hazai mozikban, ami igen sajnálatos mulasztás, hiszen a távoli ország filmgyártásában már régóta markánsan jelen van a zsáner, és így születtek 
már arrafelé borzongató kultuszművek is. Ez pedig nem véletlen, hiszen a keresztény vallás és az ősi indián hitek fura keveredése a mai napig áthatja a mexikói kultúrát és művészetet, létrehozva így egy olyan sajátos halottkultuszt is, amely nemcsak a taco és tequlia utáni egyik legismertebb sztereotípia, de egy valóban élő, lüktető rítus, ami így nyilvánvalóan nyomot hagyott a helyi rendezők alkotásain is. A Vagyunk, akik vagyunk szintén ebből a szellemi örökségből próbálna táplálkozni és megkísérel egy egyedi hangvételű, egzisztencialista áthallásokkal megbolondított horrorfilmet letenni az asztalra – sajnos azonban a keverék végül nem az alkotó szándékai szerint sikerül, így a mű a nyilvánvaló egzotikus ízek mellett más értékekkel nem nagyon rendelkezik.
Maga az alapötlet amúgy nem lenne rossz, hiszen a történet egy hajléktalannak (és zombinak) tűnő öregember halálával indul, akiről aztán rövid úton az is derül, hogy léha családapaként távozott a másvilágra, akit éppen három gyereke és a házsártos felesége vár haza...most már mindhiába. A film ekkor egy éles kanyarral külvárosi kamaradrámává változik, ahol az anya és az árván maradt gyerkőcök próbálják kitalálni, mihez is kezdjenek a családfő nélkül. A leghevesebb szóváltások amúgy egyre inkább a megfelelő étel beszerzése körül alakulnak ki, hiszen eddig mindig az apa tette le az asztalra a napi betevő 
fogást, de lassan az is kiderül a számunkra, hogy az igényelt menü bizony nem akármilyen húsokból áll össze...
Érdekes kísérlet a film, hiszen a hangnemváltásokkal és a visszafogott képi narrációval folyamatosan visszatartja a legfontosabb információkat, és így a sokkoló jelenetek nagy részét is a néző fantáziájára bízza, miközben egy szociodrámai vonalon a családi kötelékek általános érvényű feltérképezésére is kísérletet tesz. Az effajta furcsa műfajkeverés azonban mindig kétesélyes vállalkozás, hiszen a jól működő horror-drámához kidolgozott jellemek és a történetbe hézagmentesen illeszkedő, karaktervezérelt borzalom szükségeltetik. Nos, pontosan ezek azok az alapelemek, amelyek itt égetően hiányoznak, ezzel pedig nemcsak maga a drámai szál lesz teljesen súlytalan és hiteltelen, de a borzongatás is sután lóg ki a teljes filmszövetből. A rendező tehát két szék közül pontosan a padlóra esett, és onnan már a remek fényképezéssel és a végére tartogatott apró fordulattal sem tud feltápászkodni.
Sőt, a kissé érdektelen sztorit indokolatlanul lassan bontja ki, így a néző figyelmét hamar el is veszíti a film. A titokzatosan építkező történet ugyan idei-óráig fenn tudja tartani az érdeklődést, de a második harmad után elkezd nyilvánvalóvá válni, hogy nincs is igazán mire várni: nem egy jól felépített, sajátos hangvételű ínyencséget kapunk, hanem egy jobb sorsa érdemes, de hamvába holt kísérletet. Kétségtelen, lettek volna szép lehetőségek a műben, hiszen Jorge Michel Grau rendező tulajdonképpen a svéd Engedj be! nagyszerű receptjét szerette volna mexikói ízekkel gazdagítani – sajnos azonban nem főzte elég ideig a hozzávalókat, így a végeredmény egy kicsit ízetlen és rágós maradt.
"5/10"
