A nagy hollywoodi szuperprodukciókkal szembeni egyik legfőbb kritikai érv azt állítja, hogy az álomgyár azért dönti szép csendben romlásba az úgynevezett magaskultúrát, mert 
kifejezetten a formai oldalra koncentrálva egyértelműen eldeformálja a nézői szokásokat. Magyarán mondva minél nagyobb, színesebb és pergőbb látványra áldozza a súlyos milliókat, annál jobban öli ki a közönségből a finomabb és mélyebb megoldások iránti igényt, és végül egy szépen csillogó, de üresen kongó mázzal fedi majd le a filmművészet sírját. Abba most nem szeretnék mélyebben belemenni, mely okfejtések mentén lehetne pro- és kontra is érvelni a fenti vészharang mellett - a jóslat végkimenetelét illetően azonban egy hatalmasat bukott produkció szolgálhat reménysugárként még a legpesszimistább, fekete-garbós magasértelmiségiek számára is.
Az Álomháború ugyanis 100%-os, színtiszta látványmozi, amely egyszerre szándékszik egyesíteni magában az összes "üresnek" csúfolt kortárs műfajt. A számítógépes játékok, a youtube, a képregények és a videoklippek ezredvégi esztétikája randevúzna itt a legújabb CGI-blockbusterek világával, és szíve szerint kihirdetné a "mindent-szemnek-esztétika" végső és mindent elsöprő győzelmét, valamint a popkultúra császárrá koronázását - a pixelekből összemixelt, alternatívvá emelt posztmodern dicshimnusz azonban önmagát leplezi le, a diadalmenet helyett pedig épp saját gyengeségeire mutat rá, és domborítja ki a mindent bedaráló szemkápráztatás, illetve a populáris műveltség korlátozott lehetőségeit.
De hogy ne csak lila ködös eszmefuttatásakkol fárasszam a kedves olvasót: az Álomháború húsz perc után nevetséges, negyven perc után pedig baromira unalmas mozi, mert a fröccsöntött játékokhoz hasonlóan bántóan steril és belül is üreges. Hiába húzza össze Zack Snyder rendező az összes meghatározó geek-álmot, amit a képregények és a számítógépes játékipar az elmúlt negyven évben bejáratott, és hiába mártja ezt a házilag barkácsolt mash-up videók világába, egyszerűen sem idézőjelezni nem tudja a látottakat, sem az értelmes tartalom égető szükségességét nem képes legyőzni. A posztmodern ugyebár egyértelműen a forma elsőbbsége mellett tette le a garast, és a jelentést csupán 
annak megadási módja okán tartja valamennyire fontosnak. Zynder vallásos áhítattal hisz a doktrína hatalomra jutásában és szándékai szerint filmje az "új esztétika" lehetséges maximumaként végleg megmutatná, hogy ma a stilizált popkultúra a művészet nyelve (amely egy valódi "Sucker Punch" a mai nézőnek)...filmjével mégsem az új vizuális kultúra elsöprő és ijesztő erejét demonstrálja, hanem pontosan azt, ami miatt soha nem zárójelezheti majd a valóságot.
A film buktája frappánsan bizonyítja: a papírmasé főhősök, a szabadon épített világok és a látványos akciószekvenciák nem állják ki még a passzív befogadás erőpróbáját sem, a mélyebb állásfoglalásokra pedig egyenesen alkalmatlanok. A megfelelő belbecs nélkül még a legkáprázatosabb vizualitás is émelyítő és megunható, így Zynder bevetheti ugyan az összes ismert fegyvert és képi toposzt, az ál-történetet, a bántóan rossz szereplőket és a hihetetlenül közhelyes párbeszédeket azonban még a legextravagánsabb robbangatással sem fedheti el. Számítógépen ugyanis akkor is irányítjuk a hőst, ha röhejes a jelleme, ahogyan a szép videoklippet még az alatta futó rossz zene ellenére is megnézzük - a film azonban (szerencsére) komolyabb és éteribb műnem, ahol emberi történeteket kell mesélni. Ha ebben kamuzik és lusta a rendező, akkor egyszerűen nem létezik olyan hang- és színorkán, amivel el tudja fedni az örök mese hiányát...bármit is akar nekünk mondani Zynder.
Ez pedig nagyon jól van így, mert a multiplexben is az ősi mítoszokat akarjuk újraélni, de lehetőleg a legújabb formákba rejtve, más körítéssel elmesélve. Király Jenő híres művében meg is fogalmazza, hogy a tömegkultúra fogyasztását az újrafelismerés okozta öröm hajtja. Ha tehát rajtakapjuk a rendezőt, hogy megspórol valamit a mesélő ősi (és nem is olyan egyszerű) szerepéből, akkor már vége is az illúzióknak, nem érdekel már sem a stílus, sem a látvány. Lehetséges, hogy a forma egyre cicomásabb és csavarosabb lesz - a tartalmat azonban egyenlőre még biztosan nem lehet megspórolni, amihez emberi érzelmek, megírt jellemek és hősök, valamint drámai konfliktusok kellenek...és amíg ez így van, a magasabb művészetet sem érdemes eltemetni!
