Kíváncsiságból rákerestem a port.hu oldalán: a fővárosban a tegnap véget ért mozihéten (azaz augusztus 25. és 31. között) a 125 vetített film között csupán HÉT magyar 
alkotással találkozhattunk! Sőt, ezek között van egy természetfilm, egy kisgyermekek számára készült (egyébként remek) mesefilm és az Örökmozgó műsorán is fut még három régi klasszikus. Gyors fejszámolás után tehát KETTŐ olyan címünk maradt, melyeket a kortárs hazai filmalkotásokra kíváncsi közönség figyelmébe ajánlhatunk - az egyik a Pál Adrienn, a másik pedig a Womb (Méh). Ezeket az egyébként jó fél éve bemutatásra került műveket az artmozik valódi utolsó mohikánokként tartják a műsorukon, ha ugyanis levennék őket, tulajdonképp nem is nézhetnénk aktuális honi játékfilmet a kétmilliós Budapest egyik gyöngyvásznán sem.
Tisztában vagyok természetesen azzal, hogy épp a nagy átszervezések keserű/izgalmas idejét éljük, és egyszer végre eljön az új finanszírozási csodastruktúra is, amivel majd minden szép és jó lesz - addig pedig összeszorított szájjal, de ki kell bírnunk valahogyan. Őszintén mondhatom, én komolyan szurkolok az új rendszernek, ahogyan azt is minden irónia nélkül kívánom, hogy tényleg legyen jobb minden, mint eddig...azaz a váltással nyerjünk elsősorban mi, a nézők. Egy dolog azonban mégsem hagy nyugodni ebben az ügyben. Hónapok óta halott már a nemzeti filmgyártásunk és így az utóbbi időben a magyar mozi is tartós hiánycikké változott - ez mintha azonban (a szakmán kívül legalábbis) senkit nem zavarna különösebben. Ez a témát övező néma csend pedig eléggé aggasztó!
Félreértés ne essék, nem szeretném a magyar film halálát vizionálni és nem kívánok állást foglalni az átszervezés jogossága/jogtalansága mellett sem, ahogyan nagy következetlenség lenne belemenni abba is, hogy akkor most ez az új megoldás jó lesz-e, vagy sem. A jövő utólag majd úgyis igazolja vagy cáfolja a döntéseket, a végeredmény ismeretében pedig lehet majd nagyokat elemezgetni, analizálni és sok okosságot is mondani - addig azonban a témáról vitatkozni szinte teljesen lényegtelen. Sokkal 
fontosabb lenne azonban elgondolkodni azon, ami most van. Kezdetnek például meg lehetne vizsgálni, miért nem fáj a legkevésbé sem a szélesebb közvéleménynek, hogy ma a mozikban szinte alig nézhet magyar filmet...újat, frisset, igazán aktuálisat meg pláne nem.
Nehogy azt higgye a kedves olvasó, hogy tüntető tömegeket szeretnék látni a plázamozik bejáratánál, ahogyan nyilván senki sem fog öngyilkossággal fenyegetőzni, ha az augusztusi hőségben elmaradt a magyar művészfilm-adagja. A jelenséget kísérő közöny azonban mégiscsak meglepő, és különösen azért, mert az érintett keveseken kívül szinte senki sem foglalkozott érdemben az üggyel – és itt most nem az átalakulásra gondolok. Érdekes, de a filmmegvonás témaként sem jelenik meg a országos médiában: a jelenlegi szituációról sem elemzéseket, sem helyzetjelentéseket nem hallani – ahogyan annak megvitatása sem merült még fel a nagyobb fórumokon, miféle össznemzeti, társadalmi és művészi veszteségekkel járhat, ha egy országban egyáltalán nem készülnek saját gyártású mozifilmek. Igaz, most remélhetőleg csak hónapokról van szó, de mégis - itt lenne a tökéletes alkalom a lehetséges károk felmérésére. Az eltelt hónapok vizsgálata intő példája lehetne annak a barbár rombolásnak, amit egy teljes kulturális terület kilövésével érhetnek el az illetékesek. Nem is beszélve arról, hogy most nem az absztrakt szobrászat vagy a kortárs balett kényszerült tetszhalott állapotba, hanem a nagy hagyományú filmművészetünk. (Elnézést a példaként említett két művészeti ágtól, nem lebecsülni vagy minősíteni akartam őket, de a film felvállalja, hogy elsősorban a tömegeknek, a tömegekért készül, a leállítása ezért törvényszerűen sokkal nagyobb kihatású.)
A téma a boncolgatása természetesen iszonyú messzire vihetne minket, és a filmművészet világszintű halálától kezdve a nép általános elbutulásán keresztül egészen a honi közönségfilm és a hollywoodi globalizáció ostorozásáig rengeteg érvet be lehetne ilyenkor vetni (a politikát és a mindenkori hatalmat már meg sem merem pendíteni) - ezeket azonban hagyjuk inkább az okosokra, ők még biztosan sokat fognak vitatkozni. A jövőre nézve ennél sokkal fontosabbnak tartom azt a pirosan villogó, óriási figyelmeztető jelet, amit éppen ezekben a hónapokban küld a magyar társadalom (és a mozilátogató közönség) 
a filmszakma felé. Majdnem fél éve nincsen már új magyar film, de a hallgatásokból úgy tűnik, mégsem hiányzik igazán senkinek – és ezt egész egyszerűen nem magyarázza az itthon szép lassan elsorvadó kulturális érdeklődés, a bomló társadalom és a végtelenül cinikus hatalmi mechanizmusok sem.
Nem szeretném mindezt túldramatizálni, de a témát övező közönyt én egy igen súlyos, akut tünetnek tartom, ami jóval túlmutat a mindenkori nézettségi adatokon. Az addig ugyanis még természetes, hogy a mostanság valóban érdekfeszítővé nemesedett honi művészfilmezés néhány hónapos hiánya nem okoz sírógörcsöt az állampolgárok legnagyobb részének. A mérvadó értelmiség hallgatása is indokolható lehet az ügy ideiglenességével, ahogyan a nyári hónapok sem kedveznek az efféle boncolgatásoknak. A mezei mozilátogató azonban általában nem sokat tud az átalakuló finanszírozásról és a filmszakma jelen állapotáról - ő csak azt vehetné észre, hogy a moziműsorokról sorra tűnnek el a magyar művek, és a következő bemutatókban sem tűnnek már fel a honi celebek nevei, az ismertebb arcok. A szomorú tény azonban az, hogy a jelek szerint ez a csendes és fokozatos változás a közönség elsöprő többségénél egyáltalán nem érte el az ingerküszöböt - ebből pedig rögtön arra a nem túl rózsás következtetésre lehet jutni, hogy 
a moziba járó honpolgároknak édes mindegy, van-e az országnak saját nemzeti filmgyártása!
Természetesen fogalmam sincs arról, milyen lesz a rövidesen startoló, új támogatási rendszer, de abban biztos vagyok, hogy a szakmának érdemes lenne elgondolkodni a fentieken, mert valami itt bizony nagyon el van rontva. Bárhogyan is alakul a magyar film sorsa, talán érdemes lenne elsősorban ide koncentrálnia az erejét - azaz meg kellene találnia azokat a megoldásokat, amellyel a magyar film nélkülözhetetlenné válhat az egyszerű néző számára is. A magyar film legyen végre társadalmi ügy és alakuljon ki szélesebb párbeszéd körülötte – ne egy szűk körnek forgassanak a rendezők, de ne is Hollywood legyen a versenytárs, hanem rólunk, nekünk meséljen – és akkor már nem lehet nagy a baj. Kell a nívós művészet és kell a tömegszórakoztatás is, de ez már a második lépés lehet – amíg ugyanis a magyar film csak kevesek belügye, a mindenkori hatalom is könnyen elbánik majd vele. Ha pedig valaki esetleg azt gondolná, hogy a fenti vágyaim irreálisak, annak ott rögtön ott a skandináv, a dél-koreai vagy a spanyol példa...és ezt a sort még hosszasan lehetne folytatni. Reméljük, pár év múlva majd éppen velünk, magyarokkal!
