Az orosz filmgyártás mind a mai napig erősen magán hordozza a nagy mester, Tarkovszkij
keze nyomát és így előszeretettel választja a lassú szemlélődés, a csendes figyelem vizsgálati módszerét, időből és a grandiózus képekből formázva ki a kifürkészhetetlen emberi psziché szobrait. Az Így ért véget a nyaram tökéletesen illeszkedik ebbe a komoly nemzeti hagyományba, hiszen a Jeges-tenger apró szigetén, a fagyos semmi közepén dolgozó két meteorológus drámája hipnotikus beállításokban analizálja az általános emberi kapcsolatok, az apa-fiú viszonyok fura mibenlétét.
Ne tessék bedőlni az ismertetőknek, Aleksei Popogrebsky filmje egyáltalán nem fordul véres pszichothrillerbe, és az át nem adott, tragikus rádióüzenet körül kibontakozó bonyodalmak is csak szimbolikus jelentőségűek, hiszen a valódi történések a három főszereplő: az idősebb férfi, a fiatal gyakornok és a végtelen táj egymásra hatásából születnek. A rendező nem véletlenül választotta ezt a kopár, egyértelműen allegorikus tájat a film helyszínéül, hiszen a fagyos tenger, a bágyadt napfény és a ködbe burkolt, hatalmas kősivatag egyszerre gyönyörű és rettenetes résztvevője a drámának, nagyszerű keretet adva így a két főhős által szított, csendesen izzó konfliktusnak.
A világ végére küldött két ember között ugyanis lassan, de biztosan alakul ki a féltékenység, a bizalmatlanság és a hazugság. Popogrebsky kamerája borotvaélesen rögzíti a szinte észrevétlen folyamatot, ahogyan az idősebb és a fiatalabb férfi világnézeti távolsága egyre jobban a tragédia felé csúszik. A rendező azzal, hogy kiszakítja őket a valós időből és térből, mikroszkóp alá helyezi és szimbolikussá emeli őket, megnyitva így az eseményeket és dialógokat a szabad értelmezések előtt. Az izoláció, a fenséges vidék megkapó ritmusa, a meteorológiai munka fárasztó monotonitása és az állandó hullámverés

egy belassult, de annál intenzívebb befogadói szintre ringatja a türelmesebb nézőt, aki így természetesen sokkal kifinomultabbá válik az okosan felvázolt viszonyrendszer minden apró rezdülésére.
A színészeknek nincs könnyű dolguk, hiszen a hatalmas játéktéren minden apró gesztusuk felértékelődik - de mind a fiatal Grigorij Dobrigyin, mind az idősebb Szergej Puszkepalisz remekel és meghálálja a bizalmat. Az operatőr, Pavel Kostomarov szintén kulcsfigurává lép elő, mert nagyrészt az ő lélegzetelállító képein múlik, hogy sikerül a táj költészetét is megragadnia, és ezzel kiaknázza az egzotikus északi tájban rejlő összes potenciált. Popogrebsky kiváló ütemérzékkel adagolja az eseményeket, és többnyire ügyesen kerüli el a kínálkozó üresjáratokat: a film okosan szabott ritmusa miatt szinte soha nem unatkozhatunk, elvégre minden jelre és történés-morzsára figyelünk, és így kellő feszültséggel telik meg ez a több, mint két óra.
A hevesebb vérmérsékletű kedves nézőknek nemcsak az állandóan fújó jeges északi szél, de a rendkívül komótos tempó miatt sem ajánlható nyugodt szívvel a film. Mivel Popogrebsky a mélyebb pszichológiai mozgásokra kíváncsi, nem pörgeti fel véres bosszútörténetté a művét, hanem egy meditatívabb, érzékenyebb nézői szemléletmódot kíván, amit centire kimért izgalommal, erős vizualitással és egy poétikussá varázsolt kapcsolati látlelettel hálál meg. Műve egyszerre értelmezhető az idősebb és fiatalabb emberek közötti alapvető bizalmatlanság rajzolataként, a terhelt múlt és az önhitt jelen összecsapásaként, de akár a világ vége, az utolsó két férfi metaforikus tragédiájaként is. Tarkovszkij-rajongóknak, érzékenyebb alkatúaknak, szemlélődő típusoknak tökéletes csemege!
"7/10"