Alex de la Iglesia tovább építi a sajátosan spanyol életművét, és ismét a hispán társadalom kollektív analízisére vállalkozik. A veleneci Arany Oroszlánnal is jutalmazott Balada triste de trompeta ezúttal a Franco-korszakot ülteti egy szemkápráztató, őrült cirkuszi metaforába, az így elmesélt, morbid humorba áztatott fantázia-horrorral pedig a diktatúra lélekölő hatásairól mesél, miközben a ma Spanyolországát múlttal való szembenézésre is provokálja.
Iglesia világa mélyen a spanyol művészeti hagyományokban gyökerezik, hiszen Almodóvar kissé sztereotip melodramatikus szenvedélye helyett ő az ibér néplékek sötétebbik oldalából merít, és innen hoz fel olyan éjfekete folklorisztikus formákat, amelyekkel az érzéki benyomások szintjén is meg tudja ragadni a saját publikumát. A rendező következetesen foglalkozik a társadalma problémáival, a most választott metafora azonban az eddigieknél is komolyabb erővel hat a nézőre, hiszen a szomorú bohóc, a cirkusz olyan gazdag motívumkészletek, amelyekkel nagyszerűen modellezhető a kétpólusú polgárháború, a külső látszatokra erősen építő diktatúra és a 
viselt maszkok mögötti, személyes meghasonulás.
A két bohóc egyre mániákusabb és betegebb összecsapásai mögött így nem nehéz észrevenni a Franco-korszakban egymásnak feszülő erőket, a vidám maskara mögött lassan megőrülő hősök pedig talán nem is szorulnak további magyarázatokra. A figurák egyre őrültebb és kaotikusabb cselekedeteivel párhuzamosan a bohócok álarca is az arcba ég, Iglesia tehát egyértelműen fogalmaz: a diktatúra visszavonhatatlanul eltorzítja a lelket, a színlelés és a csak belső ellenállás pedig lehetetlen – még akkor is, ha mindez már több mint két évtizede történt.
A távoli szemlélő számára iszonyatos, már-már bántó kavalkádnak tűnhet a film, hiszen a direktor szándékosan, a torokszorító hatás kedvéért zsúfolja tele, illetve pörgeti fel a történéseket. Az alaptónus az éjfekete komédia, ahol a nevetés nem felszabadító, hanem megvilágító erejű: az erős túlzások és stilizálások hatására a néző egy percre sem adhatja át magát a könnyed szórakozásnak, sokkal inkább a látottak dekódolására kell koncentrálnia. Az amerikai akciófilmek képi világa, a csillogó cirkuszi giccs fordul itt ki önmagából, de a negédes spanyol katolicista-esztétika, illetve a Franco-korszak hamiskás szimbolikája is lelepleződik, mert Iglesia olyan erővel túlozza el a vizuális jeleket, hogy szinte ordít belőlük az eddig ügyesen leplezett üresség.
Nem könnyű film A Balada triste de trompeta és mindenképpen szükségeltetik hozzá némi előzetes országismeret is – de ha rendelkezünk a kellő információkkal, igen erős élményekben lehet részünk, hiszen mágikus-realizmus, éjfekete komédia és mély tragédia ötvöződik a vásznon, ahogyan a káosz, az undor és a szépség is egyszerre van jelen. Mélyről jövő, erős minőségeket rejt a következetes szimbólumhasználat, Iglesia filmje így tulajdonképpen a Faun labirintusa sokkal sötétebb és jóval véres párdarabja. Eredeti és szürreális!
"8/10"
