Szemfülesek a magyar filmforgalmazók, hiszen a nyári angliai zavargások hírértékét meglovagolva próbálkoznak meg ennek a 2009-es alkotásnak a megkésett importjával. No nem mintha a film vesztett volna bármit is az aktualitásából, sőt, meglepő látnoki képességekkel vetítette előre a nemrég valóban bekövetkezett londoni eseményeket. A sikeres brit horrorok és realista drámák tanulsága szerint a komolyabb társadalmi feszültségek már régóta feszegetik a szigetországot, így nem véletlen az sem, hogy az új erőre kapó angol erőszakfilmek egyre nagyobb figyelmet szentelnek a problémás tinédzserek, illetve a leszakadó néprétegek kisebb csoportjainak. A Harry Brown is ezt a vonalat követi, sajnos azonban nem a metszően pontos és elgondolkoztató darabok sorát gyarapítja, hanem a hatásvadász, sekélyes alkotások népes táborába illeszkedik.

Kár érte, hiszen a film rendkívül ígéretesen indul: az alaphangot 'in medias res' egy kegyetlen, dokumentarista erőszakszekvencia adja meg, hogy aztán az elsőfilmes Daniel Barber a felütésre mintegy kontrasztként, ízlésesen visszafogott tempóban vázolja fel az expozíciót. A címszereplő, Harry Brown kimért öregúr, aki egy hajdan jobb napokat látott lakótelepen tengeti magányos életét. Felesége és gyermeke már halott, így egyetlen öröme a legjobb barátjával vívott rendszeres sakkparti marad. Eddig minden nagyon rendben van: Michael Caine méltóságteljes alakítását a rendezőnek tulajdonképpen csak le kell követnie, így nem is tesz mást, csak komótosan bemutatja Harry szomorú mindennapjait. A legendás színész ismét zseniális a szerepben, tényleg nem rajta múlik, hogy a folytatás már korántsem marad ezen az imponáló színvonalon.

A bajok Harry-vel akkor kezdődnek, mikor a legjobb barátját egy helyi tinédzserbanda brutálisan kivégzi. A rendőrség természetesen tehetetlen és flegma, ezért ahogyan egy ilyen mozi magányos ex-katonájához illik, Harry az addigi passzív szemlélőből valódi igazságosztóvá válik - és hiába Caine minden tehetsége, a mű ettől a ponttól menthetetlenül a Bronson-féle Bosszúvágy-filmek bántóan buta modorába csúszik le. A forgatókönyv a nagyszerű első harmad után egész egyszerűen besokall, szegény hősünket pedig egyre képtelenebb és logikátlan helyzetekbe kergeti, beleszuszakolva a filmbe még egy teljesen felesleges „megértő-rendőr” szálat is.

A rendezőt láthatóan nem érdekli közelebbről a fiatalkorú bűnözés és a peremkerületek világa, ezért kizárólag a közhelyek felsorolásáig jut. Filmje szerint a mai tinédzserek gonoszak és szórakozásból öldösnek, erről pedig nagyrészt a drog és a mocskos szülő tehet. Igen, mintha egy felpaprikázott kisnyugdíjas osztaná a serdülőket a tömött villamoson. A direktor bevet vért, poklot, haragot, de sehogyan sem képes elfedni, hogy tulajdonképpen csak üres kliséket puffogtat. Így azonban nem provokálnak a realisztikusra hangolt és rendkívül erőszakos jelenetek sem, Caine magára marad és még a „de legalább kőkemény és vicces” kategóriájába sem csúszunk át.

A forgatókönyv a nagyvárosi bosszúmozik régi hagyományát folytatva végül természetesen arra a konklúzióra jut, hogy vegye végre mindenki a kezébe a törvényt, és tökös fickók töröljék végre el az erőszakot - erőszakkal. A Harry Brown a szubzsáner szabályainak megfelelve azt sugallja, hogy a társadalmi problémákat nem megérteni, hanem eltörölni kell, méghozzá vérrel! A film üzenete a megtörtént londoni zavargások miatt azonban megülheti az érzékenyebbek gyomrát, de ez még a kisebb baj. A rendező sajnos nem elégszik meg a középszer biztonságával, és nagyobb célokat dédelget: realisztikusnak álcázott társadalomkritikával is próbálkozik. Ez azonban nem sikerülhet neki, hiszen az eltúlzott és egysíkú karakterekkel, a vérbeli akciófilmes elemekkel és a lehető legegyszerűbb történettel dolgozik. Harry a jóságos öregúrból túl papírízűen változik át a bosszú vérszomjas angyalává, ahogyan a kötelező drogkereskedők is inkább karikatúrák, mint hús-vér szereplők – az egyetlen dokumentarista telitalálatot így a fiatalok idén nyáron a valóságban is lejátszódott lázadása jelenti. Barber azonban nem mély analízissel és megértő társadalomismerettel jutott el idáig, hanem a vak szerencse vezette. Ahogyan azt a szomorú események is jól mutatták: ha meg akarjuk előzni az ehhez hasonló erőszakot, nem a fegyverekhez, hanem a józan észhez kell fordulnunk. Harry Brown sajnos a legnagyobb tévedését éppen ezen a sarkalatos ponton követi el.

"5/10"